Afgán, magyar két jó barát – Hungarikumokkal a világ körül 4.

A Mandineren megjelent cikkünket alább közöljük.

Az egész stáb izgatottan várta afganisztáni küldetésünket. Nem, nem mintha szeretnénk a veszélyt. Eljutni egy olyan helyre, ami az elmúlt évtizedekben hírhedtté vált az ott dúló harcokról, nem mindennapi történés az ember életében, akár vágyik rá, akár nem.

Sokat hallunk Afganisztánról, de ismerve a jelenlegi médiamorált, elég erős szűrőn keresztül érkeznek meg a hírek a nagyvilágból, és ha épp nem robbantja fel magát egy 12 éves kisgyerek egy esküvőn, vagy nem mészárolnak halomra ártatlan civileket egy bevásárlóközpontban, akkor semmi, de semmi más nem jut el a nézőkhöz. Azonban korábbi utazásainkból okulva már jól tudtuk,

sokkal több rejlik egy adott kultúrában vagy országban, mint amennyit tudni vélünk róla.

Ezért küldetésünknek éreztük, hogy megtapasztalhassuk Afganisztán valódi arcát, és egy reális képet tudjunk róla mutatni soron következő epizódunkban.

Bőrönddel a Barátság hídon

Az Amu-Darja folyó felett átsétálni az üzbég-afgán Barátság hídon egyszerre volt hátborzongató és kellemes érzés. Akarva-akaratlanul eszébe jut az embernek, hogy egy olyan országba érkezik meg, ahol megállás nélkül harcok dúlnak, és ez folyamatosan emberéleteket követel. Természetesen mi sem érkeztünk felkészületlenül az országba. Tudva azt, hogy az emberrablás még most is GDP-ben mérhető üzletág, ráadásul a tálib kezek mindenhová elérhetnek, így olyan személyekkel akartuk felvenni a kapcsolatot, akik biztonsággal el tudnak minket szállítani a határtól 75 kilométerre fekvő Masar-e Sharif városába. Ilyen személyeket találni nem egyszerű. Kizárólag közeli ismerősökön keresztül és hosszas előkészületekkel sikerült, máshogy nem is ajánljuk – nekünk még így se ajánlották.

Az afgán határon meglepően kedvesek voltak velünk. Ezt annak is be tudtuk, hogy

kedvesen cigizgetve húztuk át a gurulós bőröndjeinket a negyvenvalahány fokban a hídon

– miközben csak úgy pattogzottak le a dekadens kerekek és alkatrészek a csomagokról. Bár rendesen kikérdeztek minket a határon, hogy kik vagyunk, mit akarunk és milyen afgán barátaink vannak, de látni lehetett rajtuk: „Afganisztánt csak saját felelősségre, de ha már itt vagytok, szájé…”. A Masar-e Sharifba vezető úton két ellenőrző pont is volt, ahol gépfegyveres katonák néztek be az autóba és vizsgálták meg, hogy mennyire vagyunk gyanúsak. Márti a fejkendőjével olyannyira beolvadt a környezetbe, hogy rá se nagyon hederítettek, nem úgy, mint Danira. Minden helyi ismerősünk elmondta, hogy ő lehet a gyenge pont a stábból, mert egyáltalán nem néz ki afgánnak. Pedig hozzátették, hogy a Pansír-völgyben élnek szőkés, kékszemű emberek – ők a legenda szerint Nagy Sándor katonáinak a leszármazottai. Dani persze közülük is kilógna, mert „túl szögletes fejű”.

A helyiek figyelmeztettek, hogy kizárólag akkor szálljunk ki az autóból, amikor ők mondják, és akkor is természetesen viselkedjünk, mi mégis kísértettük a sorsunkat. Nem tartottuk ugyanis valószínűnek, hogy többször az életben megláthatjuk a Kék Mecsetet. Sok turistával manapság nem találkoznak a helyiek. Sőt, valószínűleg előbb látnak szellemet, mint turistát. Majd’ kiesett a szemük a helyéről, teljesen mint Jim Carreynek a Maszk c. filmben, úgy bámultak minket, Masar-e Sharif belvárosában, az iszlám világ egyik legszebb építészeti alkotásánál.

Masar-e Sharif Kék Mecsetje

Magyar honvédek

A Camp Marmal NATO-bázis a Kék Mecsettől körülbelül fél óra távolságra volt. A német parancsnokság alatt működő, kisváros léptékű erőd szinte soha nem fogad civileket, velünk mégis kivételt tettek. Bár hozzátették, hogy nagyon furcsa érzés volt nekik fegyvertelen civileket a többszörösen biztosított kapukon kívül várni.

Megérkezésünk után eligazításon vettünk részt, ahol ismertették velünk az ottlétünkre vonatkozó végrehajtási tervet, amely felölelte a reggelitől vacsoráig terjedő időszakot, napokra lebontva. Egyúttal rögtön az elején

azt is aláírtuk, hogy amennyiben bármi történne velük, ezzel kapcsolatban minden felelősség minket terhel.

Nem sokkal ezután megismerhettük végre a katonáinkat. Pontos adatokkal a műsorban sem szolgálhatunk majd, így óvva a közel 150 magyar katona életét, de az interjúinkból sokat megtudhatunk a Magyar Honvédség afgán missziójáról. Dr. Boldizsár Gábor ezredes és Pálinkás Tibor alezredes betekintést engedett nekünk a katonák mindennapjaiba, abba az életbe, amit a folyamatos hőségben teljes menetfelszerelésben távol a családjuktól töltenek egy olyan országban, ahol mindennaposak a robbantások és a fegyveres összetűzések. Baranyai Katalin főtörzsőrmester e körülmények között mesélt arról, milyen érzés nőként Afganisztánban szolgálni.

Hősök fala

Hallgatva az elmondottakat mindannyiunkban megfogalmazódott a gondolat, hogy mennyire keveset tudunk a katonáinkról, pedig mennyivel többet kellene. Otthon nem is tudják az emberek, hogy mennyire sokat jelentene nekik, ha mi magyarként is olyan büszkék lennénk a kint szolgáló katonáinkra, mint amennyire az amerikaiak a sajátjaikra. Vajon volna otthon akár egy tucat ember, aki ismeretlenül küldene karácsonykor a Honvédelmi Minisztériumnak ajándékcsomagot, hogy kijuttassa Afganisztánba a katonáknak a fa alá?

A Hősök falánál aztán végleg összeszorult a szívünk. Minden év azon napján, amikor elhunyt egy szolgálatot teljesítő katona, a bázison megemlékeznek az elesettről. Hét magyar katona névtáblája van ezen a falon. Haláluk megrendítő, egy hétköznapi ember számára felfoghatatlan. Ott állva, történetüket hallgatva egyre csak az jut eszünkbe tudnak erről otthon az emberek? Teher. Nem csak fizikai teher a hőségben ott lenni, hanem lelki is, hiszen

ők nap mint nap a saját életüket kockáztatják magyarként.

Egy olyan háborúban, amelyhez nekünk, magyaroknak közvetlenül semmi közünk. Azért, hogy segítsenek egy stabil Afganisztán létrejöttében, hogy ezzel szerte a világban emberek ezreinek az életét megmentsék.

Talán sokunkban felmerül, hogy „persze, propaganda és minket is beszippantott az amerikai hadigépezet”. De sokkal többről van itt szó, mint az Egyesült Államok „bosszúhadjáratáról”. Honvédjeink elsősorban küldetéstudatból vesznek részt az afganisztáni misszióban. Akik mégis kalandot keresve jelentkeztek erre a küldetésre, ők is hamar megértették, mit is jelent eltökélten küzdeni egy olyan ügyért, ami nem szorosan az övék. Hallgatva Boldizsár Gábor ezredes úr beszámolóját a jelenlegi helyzetről, és hogy tulajdonképpen kik is a magyar katonák Afganisztánban, számunkra is világossá vált, hogy ez nem csupán egy katonai akció, hanem összefogás és segítségnyújtás is egyben a magyar oldalról. Abdul Wadood dandár parancsnokhelyettes úrtól pedig választ kaptunk arra is, hogy miért is van Afganisztánnak igazán szüksége kívülállók segítségére.

Afgán, magyar két jó barát

Olyan oldalukról ismertük meg katonáinkat, amelyet sehol sem láthattunk eddig, de nem volt megállás. Másnap az északi régió afgán parancsnokhelyetteséhez kísértük el Pálinkás Tibor alezredest tanácsadásra a táboron kívülre. Ahhoz, hogy a NATO-bázist elhagyjuk, részletes tervre van szükség, megfelelő harci járművekre, és a személyi biztonságot garantáló fegyveres katonai jelenlétre. A tárgyalásra érkező hat személyt, köztük minket is, fejenként két grúz fegyveres katona biztosította hat harci járművel, továbbá járművenként további három-három katona felelt a biztonságért. Tehát

egy afgán parancsnokhelyettes és hat magyar személy biztonságos találkozójához további 30 fegyveres katona kellett.

Ekkor sikerült megértenünk azt is, hogy miért neveztek minket orbitálisan nagy hülye … vakmerően bátornak. Hiszen, a határ és a bázis között nyúló, mintegy 75 kilométeres utat egy kisbusszal és nyugdíjas kísérőkkel tettük meg.

A NATO-táborban mindemellett gondosan oda kellett figyelnünk, hogy a felvételeink során semmilyen védelmi és kommunikációs rendszert ne rögzítsünk. Mivel a légijárművek közlekedési útvonalának is titkosítva kell maradnia, egyik felvételünk a kukában végezte, amikor egy helikopter beúszott a háttérbe. Meglátogathattuk a rekreációs helyiségeket is, a felvétel azonban itt is tiltott volt. A katonák moráljának fenntartására és jólétének megőrzése érdekében biztosítva van mindenféle kikapcsolódásra alkalmas létesítmény: konditerem, teqball asztal, pizzéria, pub, ahol összesen napi két kis dobozos sör engedélyezett. De vannak itt boltok, fodrászszalon, sőt még afgán portékáktól roskadásig pakolt piac is. Egyszóval, ez egy város. Párhuzamosan él és lélegzik Mazar-e Shariffel.

Estére egy búcsúztatót szerveztek nekünk, ahová néptánccal és babgulyással vártak minket. Ahogy ott álltunk és figyeltük a kalocsai mintás fal előtt mezőségit táncoló honvédeket, otthon éreztük magunkat, a sivatagi hőség ellenére is. Abban a pár percben mindannyian – a katonák és mi is – éreztük, értettük, hogy mit is jelent magyarnak lenni. A szolgálatteljesítés mellet még erre is volt energiájuk. Le a kalappal előttetek. Köszönjük!

Kabul és Stein Aurél

A NATO-bázis után úgy gondoltuk, hogy lélekben fel voltunk készülve Kabulra. A reptérről első utunk Stein Aurél sírjához vezetett, akinek végső nyughelye a British Cemetery-ben – közkeletűbb nevén „a keresztény temetőben” – található, ahova egyébként csak külföldiek mehetnek be, afgánoknak szigorúan tilos. Helyi kísérőnk kifejezetten feszült volt, amikor megérkeztünk, mert a mostani kabuli helyzetben hat turistával, fényképezőgépekkel, táskákkal egy keresztény temető előtt állva, a radikális iszlám melegágyában, mindennapi robbantások, országgyűlési választások és háború közepette, valljuk be, nem éppen egy életbiztosítás megjelenni. A szerencse azonban ismét a mi oldalunkon állt. Le tudtuk írni ezeket a sorokat is és megemlékezhettünk a „magyar Indiana Jonesról” a sírjánál.

Amikor beléptünk az öreg fakapun,

egy gyönyörű, szépen rendezett temető és kert fogadott minket, ami azonnal elfeledtette velünk, hogy Kabulban vagyunk.

A temető gondnoka tudta, kiről beszélünk, így hamar megleltük a sírt, hogy lerójuk tiszteletünket és megemlékezzünk egy nemes magyarról, akit katonáinkhoz hasonlóan kis híján elfeledtünk, pedig élete és munkássága még ma is bestseller a nyugati világban.

Ezután elindultunk a szállásunkra. Az odavezető fél órás úton nagyjából száz katonával találkoztunk, legalábbis addig számoltuk. Egyértelműen látható volt az óriási katonai jelenlét és a pillanatra sem csökkenő feszültség a levegőben. Hiszen bármelyik pillanatban felrobbanhat egy autó vagy támadást indíthatnak egy épület ellen.

Afganisztán azonban nem csak a félelemből és a terrorból áll.

Az afgánok (közel 50 népcsoportot takar ez az összefoglaló elnevezés) híresen kedves emberek, a vendégszeretet jogát még az ellenségüktől sem tagadják meg. Szerencsénkre mi is megtapasztalhattuk többször is ezt az út során. Utolsó esténken egy családdal volt alkalmunk interjút készíteni, akik őszintén beszéltek velünk. Több akciófilmbe illő és lélekbe markoló történetet meséltek nekünk, amiket szeretnénk veletek is megosztani a műsorunkban.

Vámbéry emléktábláitól a szamarkandi pontyemberig – Hungarikumokkal a világ körül 3.

A Mandineren megjelent cikkünket alább közöljük.

Ha van ország, amiről tényleg igazán keveset hallottunk eddig, az Üzbegisztán. A türkmén-üzbég határon ránk esteledett, ugyanis hiába sikerült rekord gyorsan átjutnunk a határon, türkmén barátainknak köszönhetően az üzbég sofőrünk ekkor még valahol nagyon-nagyon messze járt. Mielőtt valakiben felmerülne a gondolat, hogy mennyire sznobok vagyunk, errefelé a legtöbb országban külföldi – legálisan – csak nagyon nehezen ülhet a volán mögé. Így egyszerűbb és olcsóbb is egy céget, esetünkben főleg ismerősöket, megbízni a feladattal – már csak azért is, mert nem árt, ha valaki beszéli a helyi nyelveket.

Selyemút és ételmérgezés mindenütt

Élményekben gazdagon hagytuk magunk mögött Türkmenisztán végtelen sivatagjait, hogy 80 napos utunk során

rákanyarodhassunk végre a több ezer éves Selyemút egyik legfőbb útvonalára

Kunya-Urgencs romvárosánál. Természetesen nem vezéráldozat nélkül! A 40 fokban pácolódó élményeinkbe belerondított az első nagyobb vírusunk, ami ekkortájt kezdte el szedni áldozatait a csapatból. Így a festői nádasok által szegélyezett határátkelő kifejezetten meghitté tette jó párunknak az ételmérgezését. A többieknek, akik ekkor még gyanútlanul röhögtek rajtunk – nem tudva mi vár még rájuk –, legfeljebb a nádasok szúrtak szemet a sivatagos napok után. Pedig az csak a környék egyetlen, bár híresen nagy folyójának közeledtét jelentette: az Amu-Darjáét, ami régebben az Aral-tót is táplálta. Igaz csak régebben, mert a Szovjetunió és azután utódállamai mindent megtettek, hogy lecsapolják a folyó Pamírból siető vízének nagy részét.

Visszatérve a határátkelésre, még főszponzoruknál, a Szerencsejáték Zrt.-nél sem tudtunk volna Tippmixen fogadni arra, hogy épp itt, Daşoguznál tudjuk az eddigi összes határátkelésünk közül a leggyorsabbat produkálni. Woody Allen után: „Istenem, ha minden ilyen flottul menne”. Néhány telefon és pár határőr határozott utasítására az átkelésre váró tömeg Vörös-tengerként vált ketté. Minden fönnakadás nélkül kelhettünk át Üzbegisztánba. Persze amit a sors könnyen ad, azt könnyen el is veszi. A túloldalon nem várt minket senki. Az autó, aminek el kellett volna vinnie minket Khívába, még mindig messze járt. Mindeközben ételmérgezésünk új dimenzióba lépett Üzbegisztán-külsőn.

A dögvész kíméletlenül szedte áldozatait azon a poros, kietlen úton,

hogy aztán kísértetként kövessen minket egészen Buharáig. Ezalatt legalább mindenki, akit a sorban korábban megelőztünk kinevetett minket a maga módján. De hát… na. Megérdemeltük. Nem kell protekciózni, örök tanulság.

Khíva

Khíva

A teljes évadunk egyik legfőbb mozgatórugója Vámbéry Ármin útja volt, amelynek Khívában és Buharában is emléket állítottak. Mivel a határhoz Khíva volt közelebb, így ott kezdtünk Üzbegisztánban. Sárközy Miklós felkészített minket a térség szépségére, de arra, amit ott láttunk, még mi sem számítottunk.

Xiva, vagy ahogy mondani kell, Khíva, egy igazi középkori ékszerdoboz.

A Selyemút egyik fontos állomása máig meg tudta őrizni sok évszázados hangulatát.
A nemrég felújított, városfallal körbevett óváros kövei gyönyörűen ragyogtak a kellemes 44 fokban – persze csak árnyékban. Mégis a hideg rázott ki minket, mikor Vámbéry nevét gyakorlatilag mindenki felismerte. Behunytuk a szemünket és elképzeltük, ahogy az egyik legnagyobb magyar felfedező e falak között sétálgatott. Khíva is büszke rá, ezért 2020-ra az egyik múzeumot róla fogják átnevezni – mi még a régi épületet láthattuk, ahol egy márványtábla állít emléket életének.

Vámbéry emléktáblája

Buhara

Kelet felé, Szamarkand és Khíva között félúton található Buhara, ahol annak idején Vámbéry is majdnem otthagyta a fogát, ugyanis itt bukott le 1863-ban. Na nem azért, mert nem beszélte tökéletesen a nyelvet, hanem mert örömét kifejezve tapsolt egy vicc hallatán. Ilyet errefelé nem tesznek – bár igazat megvallva annyira már itthon sem –, de szerencsére ebből is ki tudta vágni magát.

Számunkra a lényeg azonban az, hogy Buhara is méltó helyen emlékezik meg Vámbéryről az Ark-erődítményben felállított különteremben. Hogy ez mekkora dolog? Mintha a budai várban lenne egy üzbég „nyugat-kutató” szobra a Magyar Nemzeti Galériában. Egyebek mellett pedig Buhara önmagában is megér egy misét. Építészete a keleti gyöngyszemek közt is kiemelkedik – hangulata Khívával vetekszik, hőmérséklete pedig egy pizzasütővel. A félsivatagosnak betudható vidék klímáján az sem segít sokat, hogy a város egy egybefüggő kőlemezre emlékeztet, amin kósza homokviharok játszanak a folyamatosan perzselő napsütésben.

Nagyon úgy tűnik, hogy erről a vidékről a felhők már rég elköltöztek.
Buharában találkoztunk azzal a férfival is, aki 1982-től mintegy másfél éven keresztül teljesített katonai szolgálatot Szombathelyen. Szép emlékeket őriz rólunk, a vendégszerető emberekről és arról az időszakról, melyből néhány történetet velünk is megosztott. Noha közel 40 év telt el, kis segítséggel még ma is emlékszik néhány magyar szóra. Ma boldog családapa és nagyapa, valamint egy tradicionális fürdő tulajdonosa, amit természetesen ki is próbáltunk. Nem volt fájdalommentes. Miután Danit papírcsákóvá hajtogatta a fürdő masszőrje, mi is megtapasztalhattuk, hogyan is viszonozza egy üzbég a réges-régen honfitársainktól kapott vendégszeretetet.

A több mint 2750 éves város

Szamarkand a világ egyik legrégebbi városa, ennek ellenére épp itt, Ázsia közepén mondtuk azt, hogy ez a város akár Európában is lehetne. A kultúrák kereszteződési pontjaként is emlegetett Szamarkandban nem voltak túlsúlyban a fejkendős hölgyek, sem a reggeli müezzinek – az afrikai Dar es-Salaam hangosabb volt. Egyszerre láttunk asszonyt, aki teljesen elfedte magát, de olyat is, akinek „fedetlen” volt a válla – először éreztük úgy, hogy a társadalom egyik oldala sem nézi rossz szemmel a 21. századot, meg a hamburgert és a blockbuster filmek plakátjait.

Szamarkandtól mégsem esett le az állunk. Talán Khíva és Buhara után már nehéz volt Szamarkandnak a kereszt, de a „Kelet legszebb főterétől” akkor is többet vártunk. Ha nem számítjuk bele az őrökkel való rövid intermezzót, amiben elmutogattuk, hogy vajon miért is vagyunk itt – kamerával és engedélyekkel –, úgy is legfeljebb egy óra alatt körbejártuk az „U” alakban elhelyezkedő belső udvaros épületeket.

Az UNESCO világörökségének részévé vált Registan téren Vámbéry és Stein Aurél is megfordult,
és bízunk benne, hogy további magyarok követnek majd minket. Talán csak rossz sorrendben közelítettük meg Szamarkandot. Mentségünkre legyen szólva, hogy az óváros zegzugos utcáin az a bizonyos 2750 év egyszerűen elhalványult az idők során.

Üzbegisztánon egyébként is érezhető a modernizáció és a globalizáció – különösen a szomszéd országokkal összehasonlítva –, ám Szamarkand Taskenttel együtt kimagaslik. Olyan érzésünk támadt, mintha a ’90-es évek Magyarországán járkáltunk volna, annyi különbséggel, hogy több luxusautó áll meg a zebráknál, mint otthon. Apropó, zebra. Az első ország a 3. évad során, ahol ismerik ezt a nemzetközi „graffitit”, és nem halálfélelemben kell átfutni az önkéntes GTA-versenyzők között.

Szamarkand

A selyemút egyik legfontosabb városa és a világ legjobb hamburgere

Szamarkand történelmét az Óperzsa Birodalom, Nagy Sándor, az iszlám uralom, majd Dzsingisz kán is színesítette, ám a szovjet hatás rengeteget vett el a fényéből. Nem úgy az amerikai. Épp mikorra a teljes stáb kiheverte élete gyomormérgezését, felfedeztük a világ legjobb hamburgereit. Alabamától New Yorkon át a Deák térig csak ugatják a Farsh (Фарш) burgereit. Nem vicc, aki Szamarkandba jár, az ki ne hagyja! Felszusszanhattunk végre a rettentő zsíros ételek után. Fontos megjegyezni, hogy amíg az iráni, türkmén, afgán ételek holtversenyben állnak a képzeletbeli dobogónk első fokán, az üzbég ételek még a részegen elkészített, odaégetett mirelit pizza szintjét sem nagyon ütik meg.

Jóllakottan és a betegségtől megszabadulva keltünk útra a „Szamarkandi Pontyemberhez”. Már ahogy mi neveztük el az egyik kedvenc interjúalanyunkat. Természetesen sok fiktív történet és nevetés vezetett minket odáig, hogy a térség legnagyobb pontytenyészetének kedves tulajdonosát ezzel a titulussal illessük – természetesen szimpátiánkat kifejezve. A halakat leszámítva itt is találtunk magyar vonatkozást, ugyanis halemberünk járt Magyarországon, hogy elhozza honfitársainak az általuk is legfinomabbnak tartott halfajtát, a magyar pontyot! Daninak még horgászni is volt ideje.

Termiz

Már jó előre jelezték nekünk, hogy a Szovjetunió egyik legelzártabb városába eljutni annak idején nagy kiváltság volt, ma meg csak simán felesleges. Ez pontosan így van. Termiz Ceaușescu Piteștijével vetekszik érdektelenségben. Bár Termiz mentségére legyen mondva, hogy alig pár kilométerre található tőle az afgán határ, pontosabban a híres Barátság-híd. Szívesen tettünk volna még egy kört a lüktető piacokon új táskák után, amik feladták eddigre a szolgálatot, de nem tehettük, várt minket Afganisztán és a magyar katonák.