Kevesen tudják, de a Kilimandzsárót először Teleki Sámuel mászta meg – majdnem!
Megfagyok, mint a kutyaszar decemberben!
E szavakkal fordult vissza a Gilman’s Point előtt, alig 600 méterre a csúcstól. Eleinte nem értettük, hogy miért nem erőltette tovább, de ahogy emelkedtünk a hegyen, hamar rájöttünk.
A teljes beszámolótt ITT olvashatjátok.
Szomjas gyerekkatonák, nyomasztó folyami átkelések, édenkerti tengerpartok és nyüzsgő bazárok: Mozambikon és Tanzánián át döcög tovább expedíciónk.
Sokféle érzéssel, nézéssel, és sorssal találkoztunk. A patakban ujjnyi vastag kosztól megszabadulni igyekvő gyerekek mellett asszonyok mosták kézzel a ruhákat.
Az „idilli” képet csak a mindenfelé rohangáló kecskék sora törte meg. Egyszóval hihetetlen mértékű a szegénység, és a polgárháború okozta sebek még mindig nem gyógyultak be. Lassan esett le, hogy eltévedhettünk, mert, ahogy a mondás is tartja: „nem láttak még fehér embert” errefelé. Amikor aztán betonútra érkeztünk próbáltuk behozni a körülbelül félnapos lemaradásunkat. Fogytán volt a benzin, a víz, de a türelmünk is. A táv alig felénél jártunk, de máris koromsötét volt.
Elértük az első katonai ellenőrző pontot Niassa és Cape Verde tartományok határánál. Láttunk már ilyet, Kalasnyikovval sétáló, terepszínű ruhába öltözött szigorú szempárok. Ami különlegessé tette a mozambiki esete(ke)t, hogy a katonák többnyire a 18. életévüket se töltötték be, és egytől egyig kértek tőlünk valamit. Nem ám pénzt. Hanem vizet.
