#1
A macskák és Széchenyi Ödön városa
Isztambul első szippantásra olyan, mintha egy macska alomban járnánk. No, nem a hiperszuper Havalimani reptér, amiben elférne a magyar gazdaság 20 %-a, hanem a 15 millió lelket számláló városállam. Teljesen mindegy, hogy épp a Topkapi palota felé caklatunk a több száz, esetenként ezeréves macskaköveken, vagy épp Besiktásból küzdjük át magunkat Kadiköybe – Európából-Ázsiába –, a macskapisi szag állandó.
„Ez itt több százéves hagyomány.”
Ezzel magyarázták a helyiek a mindenfele pihegő jószágokat, akik valóban együtt lélegeznek a várossal – és teszik ezt mindenhol. Lépcsőfokokon, autókon, autók alatt, a buszmegállókban, kukákon és kukákban. Igaz, kutyák is fel-feltűnnek, de nem olyan mennyiségben és minőségben, mint a macskák. Errefelé egyébként is a kutyák valószínűleg mind sokat látott háborús veteránok, akik csak és kizárólag akkor kelnek fel a köztér néhány füves árnyékából, ha valaki húsos csonttal kínálja őket. Sima lerágott csontért, már nem biztos, hogy megmoccannak. Egy csapásra Gerald Durell büszke szíve lettünk – nem nagyon emlékszünk ehhez hasonló kommunára a 35 országból, ahol jártunk.
Bezzeg a magyar utazók nem említették e színes szagos élményeket pedig már Mikes Kelemen és a Rákóczival bujdosók, sőt Thököly kurucai is alaposan kiismerték a várost. Sőt, az egykori Erdélyi fejedelemségnek is állt itt állandó követsége – hogy az épület sorsa, hogy alakult azt majd 2024 januárjában tudjátok meg a TV2-n, vagy ha erre jártok látogassatok el a Magyar lépcsőhöz (Macarlar Yokusu), megéri.
„Törökként kötelességemnek éreztem, hogy az Egri Csillagokat lefordítsam az anyanyelvemre.”
Mesélte nekünk Erdal Şalikoğlu, aki orvos, népzenész és nem utolsó sorban műfordító. Az Egri Csillagokon túl olyan magyar művek lefordítását is jegyzi, mint Kosztolányi Dezső Pacsirtája, Örkény Istvántól a Pisti a Vérzivatarban, vagy akár Cey-Bert Róberttől, Atilla – A hun üzenet. Utóbbi komoly vita tárgyát képezi a török elit körében, hiszen errefelé szilárdul tartja magát a tézis, miszerint a hunok is törökök. Némi beszélgetés után kiegyeztünk egy döntetlenben:
„Az a biztos, hogy a török népek és a magyarok is a hunoktól erednek.”
Mindezt persze magyarul vitattuk meg Erdállal, aki 1991-es első látogatása óta Magyarország és a kultúra szerelmese. Rég hallottunk embert olyan odaadással a magyar és más – esetünkben a török – folk zene rokonságáról beszélni, mint a Fekete-tenger partján születő és felcseperedő Erdált.
„Számomra logikusabb volt a magyar nyelv. Jól beszéltem angolul, de amikor elkezdtem a magyart sokkal gyorsabban átéreztem a szavak, kifejezések jelentését, szerelem volt első hallásra.”
Ilyet se sűrűn hall az ember a magyar nyelvről. Pedig tényleg rengeteg közös szavunk van, sőt az emberek habitusa is igencsak hasonlít a miénkhez, de talán a nagy megfejtésekkel még várunk egy kicsit. Hiszen egy város még nem az egész ország, nem igaz? Korai lenne még Wikipedia szócikket írni a török néplélekből.
Az mondjuk egy elvitathatatlan tény, hogy az összes rádió, összes muzsikája semmi másról nem szól, mint a szerelemről, vagy annak valamely permutációjáról. Legyen az rappelve, egy szál gitárral kísérve, vagy a török Illés zenekar újragondolt változatában előadva.
Zene, szavak, hangulat.
Őszintén érdekelt minket, hogy miért pont Magyarország? Nem is hagytuk Erdált addig békén, amíg meg nem értettük. Pedig ez már a sokadik alkalom, amikor kívülről másnak, jobbnak látnak minket, mint mi magunkat. Állítólag, ha nem is első nekifutásra, de barátságosak vagyunk, segítőkészek és ami Erdál szerint a legfontosabb, őszintén érdeklődőek. Nem akarjuk elítélni a más kultúráját, csak mert nem is ismerjük. Sőt, az első randik feszült figyelmét megfogó érdeklődéssel még bele is kérdezünk a dolgok sűrűjébe. (Itt libabőr, és amottan?) Ilyen az, ha egy pillangó szárnya egyszer megrezeg.
Fodor Pál turkológus egyike volt azoknak, akiket Erdal a legelején megismert, ma pedig már a fia Gábor vezeti az isztambuli Liszt Ferenc intézetet.
„Erdal története tényleg kivételes. Konkrétan semmi sem kötötte Magyarországhoz egykor, ma pedig a magyar-török baráti társaságot is vezeti Isztambulban a fordítások mellett. Talán nem érdemtelenül kapta meg a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét.”
Mondja Fodor Gábor, aki szerint a jövőt továbbra is az olyan hídépítő emberek jelentik, akik akkor is lefordítanak éjszakákba nyúlóan egy igen nehéz regényt, ha azt legfeljebb pár ezren olvassák el. Hiszen nem csak az számít, ami most van. A magyar-török kapcsolat legalább ezeréves és meglepően kiaknázatlan.
Ha meghallja az utca embere, hogy Madaristan, megváltozik még a madarak csicsergése is. Molekuláris szintig önti el a köfte, vagy a perec árust valami apai, anyai hangulat, ahogy a nyugatra szakadt kistesók, valami az övéjükhöz nagyon hasonló hangzású nyelven beszélgetnek. Volt már, hogy meg is öleltek minket, de az alap dicséret, megveregetés az elmaradhatatlan. Hálás dolog errefelé magyarnak lenni. Persze, eljátszottunk már a gondolattal, hogy poénból görögnek valljuk magunkat, de inkább nem játszunk a tűzzel.
Épp az egykor Széchenyi Ödönről elnevezett múzeumot kerestük, ám ahogy ez lenni szokott a Google Maps – igen kiírjuk – ismét bebizonyította miért alkalmas a KFC-k felfedezésére, de másra nem. Izzadtan, ziláltan betévedtünk így Isztambul egyik tűzoltóságába, ahol három marcona őr várt minket. Így elöljáróban a törökök érző lelke nem éppen sugall érző külsőt is. A legtöbb tekintetet errefelé úgy tudnánk leírni, hogy odahaza minimum 10 év letöltendőt adnának érte. Pusztán a szúrós tekintetekért, de erről majd máskor részletesebben. Maradjunk annyiban, hogy amint megtudták, hogy „macarca” és Széchenyi Ödönt keressük, meghívtak teára, sütire, estére egy buliba és még címet is cseréltünk.
Széchenyi István kisebb fia egyébként is nemzeti kincsként, nagybecsben van tartva errefelé, hiszen egyrészről a török tűzoltóság atyja, megteremtője, alfája és omegája, másrészről ő volt az első pasa, akinek ehhez nem kellett felvennie a muszlim vallást. Ennek megfelelően a 15 milliós polisz éves programjai közé tartozik, amikor a város elöljárói megkoszorúzzák Széchenyi Ödön sírját, a Fővám tér nagyságú katolikus temetőben. Ami egyébként nem összetévesztendő a majdnem fele akkora református temetővel, ami épp szemben található és mit ad Isten, az azt fenntartó egyesület elnőke nem más mint Fodor Gábor.
„Törökről magyarra többen fordítanak, mint magyarról törökre, de az igazi kihívás, hogy felnő-e a jövő generációja, aki Gün Benderli, Bülent Simsek, és persze Erdál munkásságát ilyen színvonalon tovább viszi.”
A teljesség igénye nélkül törökről magyarra fordítanak: Tasnádi Edit, Pál Laura, Sipos Katalin, Sipos Áron, Schmidt Szonja, Szőllőssy Balázs, Csirkés Ferenc stb.
Idén igyekszünk még nagyobbat gurítani a közösségi médiában, így már szinte mindenütt ott vagyunk, igen… még TikTok-on is! (Spoiler:) Instagram profilunkon találtok egy visszaszámlálást, ahol fényt derítettünk rá, merre vettük az irányt új évadunk során. YouTube csatornánkon pedig láthatjátok az eddigi epizódjainkat, méghozzá feliratozva! Weboldalunkon egy okos világtérkép segít tájékozódni, mely országokban jártunk az elmúlt 6 évad során és felsorakoztatjuk rajta a felkutatott magyar emlékeket! Csekkoljatok minket az összes felületeinken (kattintsatok a linkre):
Hamarosan érkezünk az első, igazi, hamisíthatatlan HVK* úti beszámolóval!
HVK* = Hungarikumokkal a világ körül
Published by