India alaposan elrúgta a pöttyöst. Nem ám a Gangesz túlpartjára, vagy a Himalájáig; felrúgta egészen a holdig. Képzeljünk el egy olyan kontinensnyi országot, ami a tökéletes ellentéte Európának és mindannak, amit valaha olvastunk, vagy láttunk eddig Indiáról. Persze ki ne tudná, hogy a tehenek szent állatok a hindu vallásban, de arról már nem szólt a fáma, hogy a sztráda közepén csatangolnak gazdátlanul és néha meg is fejik őket ott, a kamionok között. Afrika után úgy éreztük, hogy higiénia terén már nem lehet újat mutatni nekünk, aztán jött a csapból csepergő barnás víz, amiket két ujjpercnyi csótányok figyeltek egy szállodai szoba sarkából. És persze a monszun. Ha itt esik, akkor nagyon esik. Nagyjából olyan, mintha a Balaton teljes vízkészletét ráborítanák Budapestre 3 óra leforgása alatt. Ilyenkor minden úszik. Az emberi, a tehenekhez, a kutyákhoz és az összes élőlényhez valaha tartozó ürülék, kosz és szemét.
Tehát a öves várat magára. Úgy tűnik, India olyan szerelem, ami nem üstökösként vág fejbe, hanem legfeljebb a börzsönyi kisvasút visszafogottságával. Időnk van, több mint három hetet barangolunk Körösi Csoma Sándor nyomdokában, ezalatt lesz alkalmunk beleszeretni az emberiség kultúrájának egyik bölcsőjébe. Addig azonban leírjuk, amit látunk akkor is, ha az nem rózsaszín és füstölő szagú, hanem barnás fekete és nagyon büdös. Mindig elmondjuk, hogy még ha felületes képet is adunk a világról, az legalább őszinte. India pedig egyelőre óriási zakóra áll a 3. évad országai terén: nyolc országból a nyolcadik a képzeletbeli versenyünkben. Hogy miért?
Kínából Indiába Kazahsztánon át a legrövidebb
Legutóbb már elpanaszoltuk, hogy Pakisztán még mindig vizsgálja a vízumkérelmünket, így rögtönöznünk kellett, hogy átjuthassunk Indiába és megkoronázzuk az évadot Kőrösi zanglai kolostorával. A legjobb megoldás Hongkongon keresztül vezetett volna, de a tüntetések miatt nem erőltettük. Volt egy járat Kirgizisztánon keresztül is, de ott is éppen áll a bál. Így végül Almatiból, Kazahsztán felől érkeztünk meg Új-Delhibe, India 20 milliós fővárosába, hogy nekivágjunk Kasmírnak, ahol jelenleg szintén pattanásig feszült a helyzet, de erről majd később.
Búcsút intettünk hát a pandamacis kínai diktatúrának, hogy a világ legnagyobb demokráciájába érkezhessünk. Nagyon nem szerettük volna (újra) megszegni a szabályunkat, vagyis hogy nem csak földön közlekedünk, azonban Afganisztán után (újra) vis maior helyzet adódott. Bánatunkat ezért vodkába fojtottuk. Nem mintha lett volna más választásunk. 5 órát kellett üldögélnünk hajnal 2 és 7 között Almaty repterén. Mivel az alvás gyakorlatilag esélytelen volt a zsúfolt terminálon, így csapdahelyzetben találtuk magunkat.
Biztosan megemlegeti a reptér, hogy ott jártunk, de nem Márti miatt. Végre meg tudta venni azt a parfümöt, amire már Irán óta áhítozott – ritka, hogy ennyi „szabadidőnk” legyen. A harmadik legjobb kazah vodkától szélesen vigyorgó, hangosan beszélő, mindenkit megkínáló stábtagok hamar belakták a néhány kávézó egyikét rengeteg új ismeretségre szert téve. Dani például összefutott rég nem látott lengyel ismerősével, Lukasszal, aki épp Kirgizisztánból tartott hazafelé. Pici a világ.
Új-Delhi: a világ közepe
További 5 óra repülés várt ránk és ki lehet találni, hogy a vodkázás után mindenki milyen mélyen aludt: „like a baby cow” – ahogy a stewardesek mondták. Legalább összejött 48 órán belül 5 óra életmentő alvás.
Amint megérkeztünk Új-Delhibe megütött minket a 86 százalékos páratartalom és a minden irányból tóduló ember és állat tömeg. A reptérről jövet egy markoló haladt a háromsávos sztráda középső sávjában melyet balról tehenek kerülgettek. Jobbról pedig csak korlátozottan lehetett haladni, mert egy vasdrótboglya imbolygott ki a markoló kanalából, ráadásul a robogók is csak azon az egy sávon közlekedtek, amin mi. Eközben minden jármű úgy dudált, mintha pénzt kapna érte. Lehet, hogy a négytagú család csecsemője ezért visította még a dudákat is túl a mellettünk pilinszkázó robogók egyikén. Ez volt a nyitójelenet Új-Delhiben.
Volt a stábból, aki még nem látott ennyi tuk-tukot, vagyis három kerékű Chinqucento és Csepel bicikli szerelemgyereket, így pesti ámulattal nézte őket – úgy 10 percig. Amíg mi a dugóban dudálgattunk a másik 20 millió embernek, addig a fürge tuk-tukok úgy szaladgáltak fel-alá, mint a gekkók abban a szállodában, ahol a csótányok is csak a sarkokba merészkedtek. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttünk: Delhiben az ötcsillagos szállodák és a „minden más” közt maximum az Airbnb jelenti az átmenetet, így másnap át is tettük a székhelyünket. Nem tartott sokáig, csupán még 2 órán keresztüli dugóban dudálgatásig, pedig mindössze 5,6 kilóméterre volt a másik helyszín.
A kaotikus Jetstones családbeli Delhiben gyakorlatilag egy kresz szabályt tartanak be: a jobbkéz szabályt, ami itt balkéz szabály. A brit uralom hagyatéka, hogy még ma is jobbkormányos autókat vezetnek, tovább bonyolítva ezzel is az életet.
- Én nem tudnék Európában vezetni?
- Ha itt tudsz, akkor Budapesten is tudnál.
- Nálatok annyi a szabály, nem bírnám megjegyezni.
- Nálatok nincs szabály?
- Van, csak senki se tartja be.
Ezt mondta az egyik magyar szakos hallgató a Delhi Egyetemen. Ez volt az első pillanat, mikor már derengett: van élet a nyugati élet berögződésein kívül. Attól még, hogy nekünk 120-as a vérnyomásunk az állandósult laokon-autócsoportoktól még nem jelenti azt, hogy ne működne a két magyarországnyi város mindennapja. Épp az ilyen „apróságok” miatt sokszínű még mindig a világunk, globalizáció ide, vagy oda. Ráadásul egy hét alatt két karambolt láttunk összesen. Tehát kijelenthetjük, hogy India tökéletes ellentéte annak, amit az Uráltól nyugatra megszoktunk.
Köves Margit és Sági Péter
Ezek után különösen kíváncsiak lettünk, hogy milyen lehet magyarként itt élni. Hogy választ kapjunk elindultunk – az év legnagyobb esőzése közepette – a Delhi Egyetemre. Utunk során láttunk autót, ami a város egy mélyebb pontján állt a dugóban és a víz már a kerekeit is ellepte. Ezek után meglátni Köves Margitot olyan volt, mint megérkezni Delhiben a monszun kellős közepén bőrig ázva a Delhi Egyetemre és találkozni Köves Margittal. Felemelő és csodálatos érzés. Épp, mint Köves Margit. 35 éve tanít a Szláv és Finnugor Tanszéken magyar nyelvet és irodalmat. A professzorasszony büszkén mesélt munkásságáról, a megannyi hindire lefordított magyar könyvről, versről. Arany, Esterházy és Háy rajongók kapcsoljatok majd a TV2-re februárban. Sági Péter személyében nem kevésbé érdekes embert ismerhettünk meg. Kevés magyar indológus volt, van és lesz, aki 30 éves korára anyanyelvi szinten beszél hindiül és szankszritul. Ráadásul úgy ismeri Indiát, mint az erasmusos diákok Amsterdamot. Így jobban belegondolva csak belőlük leforgathattunk volna egy teljes epizódot.
Onnan tudtuk, hogy Köves Margit és Sági Péter munkássága az indiaiak számára is túlmutat a diplomatikus középszeren, ahogy a diákok beszéltek róluk. Épp interjú közben történt, hogy Danihoz odasúgta az egyik németszakos diák: „I fuc.in love this Lady! She is the best!” Később a magyar szakos hallgatók elárulták, hogy többük is Magyarországra vágyik, továbbtanulni, élni, világot látni. Lehetséges, hogy nem is kell náluk jobb nagykövet Magyarországnak?
Delhi szép arca
Nincs. Nem könnyű Delhiről szépet írni. Még az indiaiak is azt mondták, hogy Delhi egy csúnya és nyomasztó város, ahol nem szabad sokat időzni. Ennek ellenére azért megpróbáltuk a legtöbbet kihozni belőle. Megkerestük az éjszaka is – egészséges mértékben – lüktető „sétálóutcát” (Main Bazaar), ahol másodpercenként gázolnának el a tuk-tukok, ha hagynánk. Aztán a Vörös Erődöt, ami India egyik legfőbb büszkesége, de sajnos útban arrafelé szájtátva kaptunk állkapocsgörcsöt mikor megláttunk valami egészen elképesztően nagy szemétkupacot a város külső részén. A nagyjából Angyalföld külsőn megtalálható szemét lerakóhely, amelyet lakóházak vesznek körül mára akkora, mint a Taj Mahal.
Delhiből Agrába – Reményfolt, hogy India nem csupán zűrzavar
Sokáig nem tudtunk felocsúdni a sokkból, amit a mérhetetlenül kaotikus és koszos környezet gyakorolt ránk a fővárosban. Tavalyi afrikai túránk után azt gondoltuk, mindenre fel vagyunk készülve. Nem érhet minket váratlanul, az a kevés, amit India negatív oldaláról hallottunk. Aztán ahogy teltek a napok, be kellett látnunk, mégsem vagyunk immunisak a kultúrsokk ellen.
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy akkor mi keresni valónk volt itt, vagy, hogy minek jöttünk ide, ha nem bírjuk? Hát bírtuk. És bírni is fogjuk. Küldetéstudatunk ad erőt ahhoz, hogy a nehezebb időszakokat is átvészeljük. Hiszen a világ nem csak szép dolgokból áll. Summa summárum, Delhi nem egy turistaparadicsom. Aki a lelki békét és a spirituális önmegvalósítást keresné Indiában, az messze kerülj el a fővárost és környékét! (Erről majd a következő héten írunk bővebben.) Így tehát adventi várakozással tördeltük az ujjainkat, hogy Agrába mehessünk, végre. Mikor megláttuk a „Delhi” táblát egy szívdobbanásnyira mindenki megkönnyebbült és újra remény költözött a szívünkbe.
A szürreális Agra
A Mogul Birodalom régi fővárosa, a Taj Mahal székhelyéül szolgáló közel másfél milliós település, India legnagyobb turistalátványossága. Megszűntek a tankcsapdákat megszégyenítő szemétdombok, és az autóból kiszállva sem vágott mellbe az orrfacsaró ürülékszag. Azért a dudaszó maradt és továbbra sem adnánk át a legtisztább városnak járó díjat, de Delhi után végre fellélegezhettüknk. Naplementére még aznap besűrítettünk egy kis drónozást, aminek egy rendőri ellenőrzés vetett véget. Strázsáink rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak, attól a perctől, hogy meglátták: sajtóvízumunk van. Utánuk azonban egy majomcsapat is szemügyre vett minket, illetve a zajos kis madarunkat. Annyira közeljöttek és annyira sokan, hogy jobbnak láttuk aznapra lerakni a kamerát.
Másnap hajnalban keltünk, hogy a borongós időben képre vihessük a Taj Mahal-t és a napfelkeltét. Több-kevesebb sikerrel. Amíg a csapat egyik fele a világ egyik csodájában forgatott, addig a másik része a Jamuna folyó túlpartjáról filmezte az épületet. Az activity aznap reggel sem maradt el. A túlparti kilátóba bejutni ugyanis nem olyan egyszerű dolog, mint azt hinnénk. Hiába rendelkezünk engedélyekkel, ha egy hivatalosabb ember filmeseszközöket lát beindul a nyáltermelése és pénzt kér, de sokat. Mivel az efféle helyzetekre félretett extrapénzünket már réges-rég feléltük, így kénytelenek voltak a „bunkó magyarokkal” beérni és beengedni minket egyszerű turista áron – ahelyett, hogy kétszeresen fizettessék ki velünk a belépőt. Később elmesélték nekünk kedves helyiek, hogy ne szívjuk a mellünkre, de Indiában a fehér embert az angolokkal azonosítják, akiket a mai napig nem kifejezetten kedvelnek. Erre egyébként megvan minden okuk. A sok rémtörténet közül, amit az angolok az indaiakkal tettek csak egyet mesélünk el.
Taj Mahal, az igazi túlélő
Kevés épületet akartak annyiszor elpusztítani, megrongálni, mint a világ hét új csodája közt számon tartott Taj Mahalt. Lord Bentinck például azzal a remekötlettel állt elő, hogy az épületről lefejteti önkényesen a fehérmárványtömböket azzal a céllal, hogy majd Angliában értékesíti. Ezen zseniális terve csak azért hiúsult meg, mert a pár kilóméterrel odébb található Vörös Erőd márványtömbjeit korábban nem tudta eladni. Mielőtt azt hinnénk nem, nem vitette vissza India egyik legfőbb nemzetibüszkeségébe és legfontosabb erődjébe a márványlapokat. Angliában hagyta azokat.
A Taj Mahal egyébként tényleg megér egy misét. India arca, a mind a négyoldalán tökéletes szimetrikus mauzóleum valóban leülteti az embert egy padra. Különösen, ha megtudja a történetét. A Taj ugyanis a világ egyik legszebb és legszomorúbb szerelmes története egyben. Egy mogul sah, Shah Jahan építtette 1631-ben szeretett feleségének, Mumtáz Mahal emlékére, aki gyermekszülés közben hunyt el. Szerelme tragikus halála után a Shah úgy döntött minden követ meg fog mozgatni, hogy Mumtáz Mahal emlékét megőrizze. Sikerült, szerelmük mementóját több ezren látogatják meg mindennap.
A sokszínű India
Ez volt a második olyan pillanat, amikor India elgondolkodtatott minket. Indiában 1,3 milliárd ember él, amiből nagyjából 200 millió muszlim. Ahhoz képest, hogy Erdélyben 1,5 millió magyarnak is olykor nehéz megélnie kisebbségként mindennapjait, Indiában ez valahogy mégis jobban működik. A sok probléma ellenére a muszlimok, szikhek, buddhisták, katolikusok és a több mint 40 különböző nyelvet beszélő nemzeti kisebbségek közel 70 éve békésen élnek egymással egymás mellett – kisebb nagyobb összezörrenésekkel. Az országra oly jellemző vallási sokszínűséget itt Agrában, egy ékszerboltban is megtaláltuk. Muszlim és hindu emberekkel beszélgethettünk arról, ami jól működik és arról, ami nem Indiában. Tény, hogy rosszabbul nem is időzíthettük volna az interjút, hiszen éppen napjainkban vonta vissza a muszlim többségű Kasmír különleges jogállását az indiai kormány. A háború küszöbére sodorva ezzel Indiát a muszlim fundamentalista Pakisztánnal, aki Kasmír jelentős részét már így is megszállva tartja. Talán nem a legjobbkor tervezzük a kasmíri utat?
Amritsár a szikhek fővárosa
Agra után keletnek vettük az irányt Pándzsábba egészen a pakisztáni határig. A 12 órás utat és a 90%-os páratartalmat a sztrádán kolbászoló tehenek és vízi bivalyok tették igazán izgalmassá. Az útmenti pisiléseket pedig a minden irányból felbukkanó majmok. Szó mi szó kezdtünk ráérezni Indiára. Bár életünk talán legszürreálisabb élménye csak ekkor következett. Ludhijána belvárosában a háromsávos sztráda középen tötymörgő buszt mindenki jobbról előzte. Meg is döbbentünk, hogy hirtelen milyen szabálykövető lett mindenki. Aztán megláttuk, hogy a külső sávon fasámlin ül egy kisfiú, aki épp egy vízi bivalyt fej egy vödörbe.
Amritsár felé közeledve egyre több turbános emberre lettünk figyelmesek, ők a szikhek. A világ egyik legérdekesebb vallása, amelynek követői főképp Pándzsábban élnek, de Pakisztán és India szétválásakor rengetegen kerültek Kanadába és az USA-ba is. Hogy választ kapjunk a kérdéseinkre egy vallási vezetővel készítettünk interjút a szikhek szent Aranytemplomában, amely szintén megér egy misét. A szigetre épített aranyozott bronztemplom egész nap várja a zarándokokat miközben a templom mellett a világ legnagyobb ingyen konyháját üzemeltetik a híveknek és a nem-híveknek egyaránt. Aki idelátogat, semmiképpen se rúgjon bele előtte pár nappal egy ágylábába ugyanis bármilyen seb is van az illető lábán a templomban és környékén csak és kizárólag mezítláb lehet közlekedni. Szegény hangmérnökünk bárcsak tudta volna ezt…
India és Pakisztán egyetlen határátkelője
Wagah városa egy 1947-es határrevízió következtében kettészakadt, egyik része Indiában, másik pedig Pakisztánban található. A határon naponta egy maximum két buszjárat megy át és jön vissza. Kocsival szinte lehetetlen átmenni leginkább a gyalogos átkelés lehetséges, de az is csak szigorúan napnyugta előtt. Utána ugyanis bezárják a határt. Ünnepélyesen!
Pakisztán és India az évek során annyira tökélyre fejlesztette egymás utálását, hogy arra szavak sincsenek. Ennek az érzelmi játéknak a sine qua non-ja az ún. „border ceremony”, amit 1952 óta mindennap megtartanak nagyjából 25.000 ember előtt. Bár maga a ceremónia a határ mindkét oldalán megtalálható zászlók leengedéséről szól lényegében, 2019. augusztus 12-re a ceremónia már kétórásra duzzadt. Énekelnek, táncolnak, felvonulnak. Játszák az ovis játékot is, miszerint a pakisztáni, vagy az indiai közönség bír tovább egy hangon énekelni egy darab dallamot, egy darab szuszra. Manapság már sok a turista, ezért a pakisztániak például fél lábon táncoló katonát is bevetnek, az indiaiak pedig az ún. labrador osztagot – szegény túlsúlyos drogszagoló kutyát amúgy két órán át nem engedik leülni. A csúcspont azonban a határ(vas)kapuk kinyitása, majd becsukása. Ekkor veszi kezdetét a határrendészek kakaskodó masírozása, ami szavakkal tényleg leírhatatlan élmény. Hál Istennek felvettük az egészet.
A túlfűtött izgalmak közepette azért jó volt látni mikor két kakaskodó katona egymásra mosolygott majd kezet fogtak – ez volt a harmadik alkalom, hogy megdöbbentünk. Augusztus 14-én lesz Pakisztán, augusztus 15-én pedig India nemzeti ünnepe mi pedig épp most indulunk északnak a Himalájába. Reméljük nem most fog elszabadulni a pokol.
Kövessetek minket…
Published by