Afganisztán után valóságos felüdülés volt Tádzsikisztán. A fővárosba, Dushanbéba érve az volt az ember érzése, hogy visszaérkezett a biztonságos szabad világba. Pedig nem. Igaz, hogy itt nem robbantanak hetente kétszer és legalább 20 éve polgárháború sem sújtotta az országot, ám Tádzsikisztán így is egy féldiktatúra. Ennek ellenére fellélegezhettünk. Hátradőlhetettünk és rövidgatyában, kendő nélkül megihattunk egy sört. Minden hibája ellenére ugyanis Tádzsikisztán a térség legélhetőbb országa. Tele kedves emberrel, hegyekkel és vodkával. Ja, meg porral, de erről majd később.
𝐃𝐮𝐬𝐡𝐚𝐧𝐛𝐞.
Ha becsukjuk a szemünket és a hajdúszoboszlói Béke-fürdő felé vezető fás sétányra gondolunk jelentős zuglói beütésekkel, úgy látjuk magunk előtt Dushanbét. Panel, beton, 60-as évek, beton, fák, beton… Nem könnyű szép épületet találni, vagy bármi olyat, ami a tádzsik főváros nevezetessége lehetne, így kénytelen-kelletlen a világ egyik legnagyobb zászlótartó rúdjához zarándokoltunk, amely a miénkre kísértetiesen hasonlító zászlót tartja. A magyar trikolortól csak a fehér csíkban elhelyezkedő korona különbözteti meg, mely a tádzsik népet jelképezi. Nevük a „tadzsvar” szóból származik, aminek a jelentése „megkoronázott”.
𝐌𝐞𝐳𝐢́𝐭𝐥𝐚́𝐛𝐚𝐬 𝐡𝐢𝐩𝐩𝐢𝐤.
Onnan lehet tudni, hogy egy ország kóser errefelé, hogy megjelennek a nyugati világ Bob Marley reinkarnációi: bozontos hajú félmeztelen világutazók, akik mind-mind a kalandért és a járatlan utakért jönnek ide. Többükkel beszélgetve megállapíthatjuk, mi magyarok még mindig nem szívesen lépünk túl a Görögország, Horvátország, Olaszország háromszögön. Pedig nem sokkal drágább, mint amennyit ezekben az országokban otthagynánk. A szemléletváltás igencsak aktuális lenne.
A brit, svájci, német, francia, skandináv, és benelux emberekben máig olyan kép él, hogy mi, vagy oroszul – de legalábbis szlávul –, vagy finnül beszélünk, illetve komoly gondjaink támadnak egy kiskanál láttán… Egy-egy reggeli közös kávézás persze nem javít a rólunk kialakított képen, és nyilván az övékén sem. A backpackers hostelekben ugyanis messziről félik már ezeket a nyugati vándorokat. Többnyire hangosak, fölényeskedők és nem túlságosan vannak tapintattal a helyi kultúrákra. Ebből összeszedtünk gyorsan pár példát:
1. Ha valaki étellel, itallal kínál nem szabad visszautasítani, mert az errefelé tényleg nagy sértésnek számít. Akkor sem, ha az jaktej és utána egy héten keresztül nem tudod elhagyni a körzeted. (Ha értitek…)
2. Ha épületbe mész be, feltétlen vedd le a cipődet, szandálodat. Talán ez az egyetlen, amiért ránk is szólnak a helyiek.
3. Ha megkérdezel valakit az országáról, városáról, annak kultúrájáról, nem árt legalább a beszélgetés végéig megjegyezni az infókat. Hallottunk olyat, aki az összes „Isztánt” Azerbajdzsánnak hívta – az egyszerűség kedvéért.
4. A felvilágosultabb országokban, mint Üzbegisztán és Tádzsikisztán is jelentős vallásos réteg él, így függetlenül attól, hogy ki mennyire vallásos, érdemes betartani a minimális öltözködési szabályokat. (pl. nincs meztelenkedés)
Így esett, hogy a volt a szovjetköztársaságokban, a „𝑉𝑒𝑛𝑔𝑟𝑖́𝑎” név után a helyiek elmosolyodnak és rögtön a szívükbe zárnak. Épp onnan kapunk tehát szeretetet ahonnan nem várnánk. Hiszen, ahogy nulladik (#0) beszámolónkban is írtuk, mi magyarok valahogy mindig nyugatra tekintünk, pedig keletről jöttünk. Nem lenne ezzel semmi baj, ha ezt nem ilyen végletesen, feketén és fehéren művelnénk.
𝐓𝐚́𝐝𝐳𝐬𝐢𝐤 𝐤𝐮̈𝐥𝐬𝐨̋.
A világutazó hippikkel tömött kedves kis békeszigetünket hátra hagytuk, hogy bevegyük a Pamírt. Éppen csak elhagytuk a várost, máris kezdődtek a hegyek közt kanyargó szerpentines utak. A zötykölődés nem csak hátsó fertályunkat viselte meg, de a rangidős autónkat is. Félreálltunk, és rövid szakértés után megállapítottuk, hogy a szervo föladta a szolgálatot. A csapat egyik része felhasználta a rostokolásra szánt időt és rögtönzött egy bejelentkezést. Sőt a sok problémát okozó drónunkat is végre megröptethettük.
Ezután átcuccoltunk a még épen maradt kocsiba, vagyis a tetejére, hogy aztán az előttünk álló 4-5 órás útra bezsúfoljuk magunkat. Egymáshoz tapadva egy-egy ujjnyi helyért küzdve tettük meg a következő pár száz kilométert, hogy aztán a Pamír előtti utolsó katonai ellenőrző ponthoz érve szembesüljünk a szomorú és elkerülhetetlen végzetünkkel.
𝐈𝐭𝐭 𝐮́𝐠𝐲𝐬𝐞𝐦 𝐣𝐮𝐭𝐬𝐳 𝐚́𝐭!
De nem ám. Tádzsikisztán az az ország, ahol általában nem történik semmi, de ha mégis, az is valahogy elbaltázott. A fájdalmasan unalmas zuglói hétköznapokat idéző Dushanbe és az alig 100 kilométer után lerobbanó autónk adta ehhez a háttérzenét. Aztán jött az igazi feketeleves. A Pamírt csak az ország többi részétől elzáró sorompó felöl lehet megközelíteni. Ehhez azonban nem elég az a három dokumentum, amit a határon begyűjtöttünk, szükség volt egy negyedikre is. Ezt persze senki se említett soha egy szóval se. A sorompó melletti kis bódéból kitóduló katonák több-kevesebb segítőkészséggel próbáltak minket megnyugtatni, tekintve, hogy a visszaforduláson kívül más lehetőségünk úgysem maradt. Nekik volt AK-juk nekünk nem… Remek.
Visszapréselhettük magunkat ismét az autóba. Ekkorra már biztossá vált, hogy az engedélyt csak másnap kapjuk meg. Biztos? Igazából erről sem voltunk meggyőződve, de napoltuk a problémát. Az orosz-angol-magyar activity nem vezetett eredményre, internethez pedig szállás kellett, még pedig minél gyorsabban. Ekkora már igencsak esteledett és még nem volt hol nyugovóra hajtani a 43 fokban aszalódó fejünket…
𝑆𝑧𝑎́𝑙𝑙𝑎́𝑠 𝑝𝑟𝑜́𝑏𝑎 1.:
Amint beértünk a “belvárosba” máris találtunk egy hotel feliratot. Satu fék. Gyorsan berongyolt Dani és Miki, hogy az út túloldalán kurjongató helyi munkások útbaigazítása alapján megtaláljak a bejáratot. Odabent kísérteties csend honolt. Egy szűk lépcsős folyosó végen ott állt az üres recepció. Egy bögre tea még gőzölgött az asztalon, de a kísértetház csak a mi keresgélésünktől volt visszhangos, így hát úgy döntöttünk nem várunk tovább a szellem-hotel recepciósára és továbbállunk.
𝑆𝑧𝑎́𝑙𝑙𝑎́𝑠 𝑝𝑟𝑜́𝑏𝑎 2.:
Lenin is megkönnyezte volna a hatalmas szocreál épületet, ami pár kilométerrel odébb integetett. Jobb híján Miki és Dani ide is behatolt. Egy aranyfogú, nézelődni sem tudó néni állta utunkat. Hotel lévén hamar rájött, mi is lehet itt létünk célja, így megmutatta legpompásabb szobáját. Az omladozó falú, Kerekes utcai munkásszállóra emlékeztető hodályba belepve azonnal megakadt a szemünk az asztal közepén éktelenkedő használt óvszeren, amit aranyfogú hősnőnk ügyes mozdulattal még időben a földre söpört. Aztán szélesre tárt karral és mosollyal úgy prezentálta a szobát, mintha egy új autót mutatna be. Pechére Miki végignézte a jelenetet.
𝑆𝑧𝑎́𝑙𝑙𝑎́𝑠 𝑝𝑟𝑜́𝑏𝑎 3.:
Minden bizakodástól mentesen léptünk be az előzőnél nem kevésbé puccos épületbe. Az első akadályon túllendültünk, amikor megpillantottuk a recepción üldögélő barátságos birkózó kinézetű fiatalembert. Majd a másodikon is, amikor a szobát átvizsgálva nem találtunk használt gumit. Mondjuk melegvizet sem. De hát üsse kavics, negyvenvalahány fok van. A 4 dollárral drágább “deluxe” szobában ugyan volt légkondi, de meleg víz még itt sem. Túl nagy problémát azért ez nem okozott, ugyanis a hőmérséklet kellemes 40 fok körülire hűlt le éjszakánként.
Másnap rövid, három és fél órás kálváriát követően begyűjtöttük az engedélyeket és egy kis internetszolgáltató SIM kártyáját is. Persze ehhez is egy külön dokumentumra lett volna szükségünk, de az ötödik üzletben végre szemet hunytak a regisztrációs kártya hiányán és útra kelhettünk a Pamír fele.
𝐋𝐨𝐬𝐭 𝐢𝐧 𝐏𝐚𝐦𝐢́𝐫
Az ország fele 3000 méter magasan van, amiben jelentős szerepet játszik az Alay és a Pamír hegység. Mivel nekünk ellopták a hegyeinket, így ámulva közeledtünk a Kékesnél kétszer magasabb hegyekhez, aztán láttuk, hogy a tengerszint feletti magasságunk is 2000 méter körül van. Minek hát akkor a hegyek? Pedig ekkor még csak a Pamír lábánál voltunk, alig átlépve Badashtán tartományba. A Dunántúl nagyságú tartományt két országút szeli át csupán, ezek minősége erősen hasonlít néhány elhagyatott kavicsbánya között félig lebetonozott földúthoz: ez a híres Pamír-highway.
Mi a déli kavicsos sztrádát választottuk, ami közel 500 kilométeren keresztül kíséri az Amu-Darja folyót az afgán határ mentén egészen a forrásvidékig: a pakisztáni, kínai, afgán, tádzsik négyes határhoz. Az Amu-Darját már hetekkel ezelőtt a türkmén-üzbég határnál (Xivánál) elértük, így különös érdeklődéssel figyeltük, hogy a Pamír csúcsai közt áttörve milyen sietős a folyónak. Ha nem lettek volna a folyó két oldalán fegyveres katonák és a parton egy-egy aknamező, még föl is tettük volna a naiv kérdést, hogy miért nem lepték még el a helyet a raftingosok. A feketeöves pálya még a legprofibbaknak is kihívás volna. Na nem eljutni A-ból, B-be, hanem életben maradni. A teljes gázzal száguldó folyót időnként teherautó nagyságú sziklák keresztezik, amiket kíméletlenül tör ketté a víz. Meg is idézte egyikünket az Amu-Darja.
𝑇𝑜̈𝑟-𝑧𝑢́𝑧 𝑚𝑎𝑔𝑎 𝑘𝑜̈𝑟𝑢̈𝑙,
𝑚𝑎𝑘𝑎𝑐𝑠𝑠𝑧𝑖́𝑛𝑢̋ 𝑟𝑒𝑡𝑡𝑒𝑛𝑒𝑡.
𝑀𝑒𝑔𝑒́𝑟𝑖𝑛𝑡𝑒𝑛𝑒́𝑙𝑒𝑘, 𝑑𝑒 𝑚𝑖𝑛𝑒𝑘?
𝑉𝑖𝑛𝑛𝑒́𝑘 𝑏𝑒𝑙𝑜̋𝑙𝑒𝑑 𝑒𝑔𝑦 𝑘𝑒𝑣𝑒𝑠𝑒𝑡,
𝑠𝑎́𝑟𝑔𝑎́𝑠-𝑏𝑎𝑟𝑛𝑎́𝑠 𝑐𝑠𝑒𝑝𝑝𝑒𝑘𝑒𝑡.
𝐿𝑒 𝑖𝑠 𝑙𝑜̋𝑛𝑒𝑘 𝑒́𝑟𝑡𝑒𝑑, 𝑣𝑎𝑔𝑦
𝑡𝑒 𝑡𝑒𝑚𝑒𝑡𝑠𝑧 𝑒𝑙, 𝑜𝑙𝑦 𝑚𝑖𝑛𝑑𝑒𝑔𝑦.
𝐼𝑔𝑎𝑧 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑛𝑒𝑘𝑒𝑑.
𝑇𝑒 𝑚𝑎𝑘𝑎𝑐𝑠𝑠𝑧𝑖́𝑛𝑢̋ 𝑟𝑒𝑡𝑡𝑒𝑛𝑒𝑡.
𝐸𝑙 𝑖𝑠 𝑚𝑒𝑔𝑦𝑒𝑘, ℎ𝑜𝑔𝑦
𝐻𝑎𝑙𝑜𝑚𝑟𝑎 𝑔𝑜̈𝑟𝑔𝑒𝑡ℎ𝑒𝑠𝑠 𝑘𝑜̈𝑣𝑒𝑘𝑒𝑡.
𝐸́𝑔 𝑣𝑒𝑙𝑒𝑑 𝑒́𝑠 ℎ𝑎 𝑡𝑢𝑑𝑠𝑧,
𝑘𝑖́𝑔𝑦𝑜́𝑧𝑧 𝑚𝑒́𝑔 𝑒𝑙𝑒𝑔𝑒𝑡.
Petőfi János Vitéze óta azt gondolnánk, hogy a magasság nem jár kéz a kézben a hőmérséklet növekedésével; jelentjük: majdnem. Hiába értük el a 3000 méteres magasságot, a hőmérséklet csak nem akart 35 Celsius alá esni, pedig mindenütt láttuk a hósapkákat. A megnyugvást egy Qal’ai Khumb nevű kis városka gleccser folyócskája hozta el. Sikerült szállást találnunk rögtön a patak mellett, így végre kialhattuk magunkat. Örömünk nem tartott sokáig, mert sajnos egy vírus reggeltől újra szedni kezdte áldozatait. Hogy más tanuljon hibánkból:
𝐑𝐞𝐠𝐠𝐞𝐥: 𝐦𝐢𝐧𝐢𝐦𝐮𝐦 𝟑 𝐝𝐞𝐜𝐢 𝐚𝐲𝐫𝐚𝐧; 𝐄𝐬𝐭𝐞: 𝐦𝐢𝐧𝐢𝐦𝐮𝐦 𝟐 𝐜𝐞𝐧𝐭 𝐯𝐨𝐝𝐤𝐚!
Ez nem vicc. Aki ezt nem tartja be úgy nincs az a széntabletta, gyógyszer, ima, ami visszahozza a legyengült szervezetet a kacskaringós, kavicsos hegyi utakon az életbe. Itt pedig egy-egy település közt órákat is el lehet autózni, ami persze nem jelenti azt, hogy frissen fertőtlenített angol wc-k sorakoznának mentás cukorkával. Legjobb esetben be lehet kérezkedni egy család pottyantósába, egyébként maradnak a bokrok, amik ha éppen nincsenek aláaknásítva többnyire egy-egy szamárral, vagy kecskével is együtt járnak. Érdekes, hogy a kaukázusi kefirszerű ayran, Irántól egész Dushanbéig elkísért minket, ám egyre közeledve a kínai határhoz úgy tűnik el az kisboltok polcairól.
𝐁𝐮́𝐜𝐬𝐮́ 𝐚𝐳 𝐚𝐟𝐠𝐚́𝐧 𝐡𝐚𝐭𝐚́𝐫𝐭𝐨́𝐥.
Ha valaki azt gondolná, hogy a Pamír az Alpokhoz hasonlóan zöldellő völgyek sormintája, úgy el kell keserítsük. A világ egyik legfiatalabb lánchegysége, Mordor kis poros szürkés kupacait idézi, amiket átszőnek a hegyi patakok. Khorogtól, a térség legnagyobb városkájától keletre azonban némiképp megváltozik a kép. Elhagyva az Amu-Darja csörtetését nyugodtabb dallamokra vált a táj. Aztán elérjük a 4000 métert. Csak egy-egy madár törte meg a marsi tájat, aztán a rettentő fejfájásunk. 4000 méter fölött már az oxigén is ritkább, így a levegő után úgy kapkodunk, mintha fuldokolnánk. Tavaly a Kilimandzsárót hegyibetegség elleni gyógyszerrel, vérhígítóval másztuk meg; most nem volt ennyi eszünk. Pedig lehetett volna, hiszen ezt követően még feljebb merészkedtünk, 4500 méterre. Oda ahol az ország legtöbb hóleopárdja él. Azt mondják, ha van esély „szellemmacskát” látni akkor az a tádzsik-afgán-kínai hármashatárnál van. Arrafelé több a hóleopárd, mint az ember.
Published by