Horvátország, tenger, kuna, nyaralás. Ezek biztosan eszünkbe jutnak, ha déli szomszédunkra gondolunk. Pedig nyilvánvaló lehet, hogy a velünk több száz éves közös történelemben osztozó országban megtalálhatók azok a lábnyomok, lenyomatok, amelyeket útjaink során kutatunk.
Ahol már csak a magyar feliratok tanúskodnak
Csáktornya, Zágráb, Fiume. Mind-mind olyan helyszínek, amelyek magyar emlékekkel rendelkeznek, de mégsem azzal a tudattal látogatjuk meg ezeket a helyeket, hogy magyar lábnyomokra bukkanunk. Az egyik -ha nem is magyar lábnyom- a magyar történelemmel összekapcsolható emlék pont Zágráb főterén áll. Jelasics bán szobra hagyományosan a kivont kardjával Budapest felé nézett (nesze neked 800 éves együttélés).
Azonban a délszláv háború során a Jelasics szobor „irányt váltott”. Budapest helyét Belgrád (a köznyelv szerint) vette át, így a szobor is a szerbek felé néz.
„A horvát és a magyar lélek ugyanolyan”
Vannak közös hőseink, közös győzelmeink, és Zrínyinek köszönhetően közös tragikus vadkan vadászataink. A háború, amely a horvát oldalon “honvédő”, a szerb oldalon a „délszláv”, az 1990-es években egy pillanat alatt forgatta fel fenekestül a szlavóniai magyarok életét. Szlovénia után megnéztük, hogy milyen azoknak a magyaroknak az élete, akik megmaradásához nem csak kultúregyesületekre, de bizonyos esetekben fegyverekre is szükség volt.
„Mi csak a falunkat védtük”
– hallhattuk többször a választ, amikor a szentlászlói magyarokkal beszélgettünk.
Nem volt a szlavóniai magyarok esetében semmiféle ideológiai, tudatos háttere annak amit tettek.
„800 éve itt élünk, csak a falunkat akartuk védeni. Család, falu, Horvátország, ez volt a sorrend.” A szentlászlói magyarok 152 napig védték a kicsiny településüket a Szerb Néphadsereg ellen. Napi 5000 belövés érte a falut, amely 2500 lakosú. A 30000-es Vukovárt ugyanebben az időszakban 10000. Elképzelhetetlen a kényelmes fotelünkben ülve, hogy milyen lehet majdnem fél évig így élni. Pincékben, a romok között, egy olyan háborúban amelyhez a magyarságnak semmi köze sem volt. 152 napig tartottak ki egy olyan háborúban, amelyet olyan nemzetek vívtak, amelyeknek a magyarok semmit sem jelentettek.
„Egy iskolába jártunk, egy padban ültünk, aztán egymásra lőttünk”
A szentlászlói gimnáziumba nem csak magyarok, horvátok, de szerbek is jártak. A 80-as években még padtársakként, pár évvel később pedig már ellenfélként álltak egymással szemben.
„Láttam azt, hogy az lő rám, aki nem olyan rég még az osztálytársam volt.” Egészen elképzelhetetlen, hogy a szomszédos falvak úgy fordulnak egymás ellen, ahogy az Szentlászló esetében történt. A szerb falvak a magyar falvak ellen.
Nyolc évet vártunk, hogy visszajöhessünk
Nyolc évig éltek Magyarországon, mások házában, mások bútorai közt. Csak várták, hogy visszatérhessenek oda, ami az övék, ami az otthonuk. Lerombolt házak, a falak sem maradtak meg. Mi késztette a szentlászlói embereket arra, hogy mégis visszatérjenek, és újra felépítsék ezt a falut?
Ma Szentlászlón működik magyar néptánccsoport, óvoda, iskola, kultúregyesület, múzeum, számos közösségi helyszín, ahol a magyarság tovább él és nem csak sírva vigad.
A boltban most már nem csak szomszédokkal találkoznak a magyarok, hanem azokkal is, akik egykoron a harcostársaik voltak, vagy a másik oldalon álltak.
Published by