Nem kell hívőnek lenni ahhoz, hogy lássuk a két szemünkkel a muszlim világ spiritualitását; ember és Isten kapcsolatát. Európaiként sok dolgon akad meg a szemünk, a nyelvünk és a szívünk. Éveket, sőt egy életet is le lehet itt élni anélkül, hogy tényleg kiismerné ezt a világot egy európai ember. Itt a vallás oly módon tölti ki a mindennapokat, ahogy történt ez otthon legutóbb a 19. században. Ölnek a hitért, a nevében.
– Nem félsz?
– Mi mind Isten kezében vagyunk. Ha akarod, ha nem.
Tájról tájra, etnikumról etnikumra változnak a szokások. Van, ahol emberemlékezet óta nem volt háború, és van, ahol jelenleg is zajlik. Ilyen volt az időutazásunk Üzbegisztán belsejéből indulva Afganisztánt keresztezve. Megfigyeltünk csak és kérdeztünk. Nem ítélkezünk, mert nem tisztünk eldönteni, hogy mi a jó és mi nem. Különbözőek vagyunk, de talán úgy igaz, ahogy Afganisztánban mondta nekünk titokban egy hölgy: „mind Isten kezében vagyunk.”
A több, mint 2750 éves város
Szamarkand a világ egyik legrégebbi városa, ennek ellenére épp itt Ázsia közepén mondtuk azt, hogy ez a város akár Európában is lehetne. A kultúrák kereszteződési pontjaiként is emlegetett Szamarkandban nem voltak túlsúlyban sem a fejkendős hölgyek, sem a reggeli müezzinek. Egyszerre láttunk asszonyt, aki teljesen elfedte magát, de olyat is, akinek „fedetlen” volt a válla – először éreztük úgy, hogy a társadalom egyik oldala sem nézi rossz szemmel a XXI. századot.
Szamarkand habár épp úgy mintaképe az iszlám építészetnek, mint Peking a távol-keletinek, mégsem esett le az állunk. Talán Xiva és Buhara után már nehéz volt Szamarkandnak a kereszt, de a „kelet legszebb” főterétől akkor is többet vártunk. Ha nem számítjuk bele az őrökkel való rövid intermezzót, amiben elmutogattuk, hogy vajon miért is vagyunk itt, úgy is legfeljebb egy óra alatt körbejártuk az „U” alakban elhelyezkedő belső udvaros épületeket. Az UNESCO világörökségének részévé vált Registanon Vámbéry Ármin és Stein Aurél is megfordult és bízunk benne, hogy utánunk is sok magyar fog ide ellátogatni. Talán csak rossz sorrendben közelítettük meg Szamarkandot. Mentségünkre legyen szólva, hogy az óváros zegzugos utcái és az a bizonyos 2750 év egyszerűen elhalványult az idők során.
Üzbegisztánon egyébként is érezhető a modernizáció és a globalizáció – különösen szomszédéival összehasonlítva –, ám Szamarkand Taskenttel együtt kimagaslik az országból. Olyan érzésünk támadt, mintha a ’90-es évek Magyarországán járkáltunk volna, annyi különbséggel, hogy több luxusautó áll meg a zebráknál mint otthon. Apropó zebra: az első ország a 3. évad során, ahol ismerik ezt a nemzetközi grafitit, és nem halálfélelemben kell átfutni az önkéntes GTA versenyzők között.
𝐀 𝐬𝐞𝐥𝐲𝐞𝐦𝐮́𝐭 𝐞𝐠𝐲𝐢𝐤 𝐥𝐞𝐠𝐟𝐨𝐧𝐭𝐨𝐬𝐚𝐛𝐛 𝐯𝐚́𝐫𝐨𝐬𝐚 𝐞́𝐬 𝐚 𝐯𝐢𝐥𝐚́𝐠 𝐥𝐞𝐠𝐣𝐨𝐛𝐛 𝐡𝐚𝐦𝐛𝐮𝐫𝐠𝐞𝐫𝐞.
Szamarkand történelmét az Óperzsa Birodalom, Nagy Sándor, az iszlám uralom, majd Dzsingisz kán is színesítette, ám a szovjet hatás rengeteget vett el a fényéből. Nem úgy az amerikai. Épp mikorra a teljes stáb kiheverte élete gyomorrontását, felfedeztük a világ legjobb hamburgereit. Alabamától New Yorkon át a Deák térig csak ugatják a Farsh (Фарш) burgereit.
Mint egy falat kenyér, úgy esett a lelkünknek az a pár üzbég burger. Felszusszanhattunk végre a rettentő zsíros ételek után. (Fontos megjegyezni, hogy az iráni, türkmén és afgán ételek, amik holtversenyben állnak a képzeletbeli dobogónk első fokán, az üzbég ételek még a részegen elkészített, odaégetett mirelitt pizza szintjét se nagyon ütik meg.)
Jóllakottan és a betegségtől megszabadulva indultunk neki a „Szamarkandi Pontyembernek.” Természetesen sok fiktív történet és nevetés vezetett minket odáig, hogy a térség legnagyobb pontytenyészetének kedves tulajdonosát ezzel a titulussal illessük, szimpátiánkat kifejezve. A halakat leszámítva itt is találtunk magyar vonatkozást, ugyanis halemberünk járt Magyarországon, hogy elhozza honfitársainak az általuk is legfinomabbnak tartott halfajtát, a magyar pontyot! Daninak még horgászni is volt ideje – sást –, de erről majd inkább januárban.
𝐓𝐞𝐫𝐦𝐞𝐳
Ha van olyan város, amit nem értünk, az Termez. A Nagy Sándor alapította város, amely valaha Közép-Ázsia buddhista központja is volt olyan jellegtelenné vált, mint a Népszínház utca. A Szovjetunió egyik legelzártabb városát felváltva jellemzi a kommunista rokokó és a Romániából is ismerős giccs kavalkádja. Mindezt, ha megfűszerezzük 44 fokkal, amely a napon 55 is tud lenni úgy máris jogos a felvetésünk: miért álltunk itt meg? Ennek csak egy oka van:
𝐀𝐟𝐠𝐚𝐧𝐢𝐬𝐳𝐭𝐚́𝐧!
Az Amu-Darya folyó felett átsétálni az üzbég-afgán Barátság-hídon egyszerre volt hátborzongató és kellemes érzés. Akarva akaratlanul eszébe jut az embernek, hogy egy olyan országba érkezünk meg, ahol megállás nélkül harcok dúlnak, és ez folyamatos emberéleteket követel. Természetesen mi sem érkeztünk felkészületlenül az országba. Tudva azt, hogy az emberrablás még most is GDP-ben mérhető üzletág, ráadásul a tálib kezek mindehová elérhetnek, olyan személyekkel akartuk felvenni a kapcsolatot, akik biztonsággal el tudnak minket szállítani a határtól 75 km-re fekvő Masar-e Sharif városába. Ilyen személyeket találni nem egyszerű. Kizárólag közeli ismerősökön keresztül és hosszas előkészületekkel sikerült. Máshogy nem is ajánljuk; nekünk még így se ajánlották.
Az afgán határon meglepően kedvesek voltak velünk, bár rendesen kikérdeztek minket arról, hogy kik vagyunk, mit akarunk és milyen afgán barátaink vannak… A Masar-e Sharifba vezető úton két ellenőrző pont is volt, ahol gépfegyveres katonák néztek be az autóba és vizsgálták meg, hogy mennyire vagyunk gyanúsak. Márti a fejkendőjével olyannyira beolvadt a környezetbe, hogy rá se nagyon hederítettek, nem úgy mint Danira. Minden helyi ismerősünk elmondta, hogy ő lehet a gyengepont a stábból, mert egyáltalán nem néz ki afgánnak. Pedig élnek Afganisztánban szökés, kék, zöld szeműemberek – főképp a Pandzssir völgyében.
A helyiek figyelmeztettek, hogy kizárólag akkor szálljunk ki az autóból, amikor ők mondják, és akkor is természetesen viselkedjünk, mi mégis megkísértettük a sorsunkat. Nem tartottuk ugyanis valószínűnek, hogy többször az életben megláthatjuk a Kék Mecsetet. Sok turistával manapság sem találkoznak a helyiek. Sőt, valószínűleg több szellemmel, mint turistával. Szívünk szerint felvettünk volna egy-egy négyszeresére táguló pupillát, de nem akartunk játszani a tűzzel. Hát így viselkedjen az ember „természetesen”?
𝐌𝐚𝐠𝐲𝐚𝐫 𝐇𝐨𝐧𝐯𝐞́𝐝𝐞𝐤.
A Camp Marmal NATO bázis a Kék Mecsettől körülbelül félóra távolságra volt. A német parancsnokság alatt működő kisváros léptékű erőd szinte soha nem fogad civileket, velünk mégis kivételt tettek. Bár hozzátették, hogy nagyon furcsa érzés volt fegyvertelen civileket a többszörösen biztosított kapukon kívül várni.
Megérkezésünk után eligazításon vettünk részt, ahol ismertették velünk az ottlétünkre vonatkozó végrehajtási tervet, amely felölelte a reggelitől vacsoráig terjedő időszakot, napokra lebontva. Egyúttal rögtön az elején azt is aláírtuk, hogy amennyiben bármi történne velük, vagy ha meghalnánk, ezzel kapcsolatban minden felelősség minket terhel. Nem sokkal ezután megismerhettük végre a katonáinkat.
Pontos adatokkal a műsorban sem szolgálhatunk majd – így óvva a közel 150 magyar katona életét –, de bízunk benne, hogy az interjúkból és a riportból minél többet megtudhattunk majd a Magyar Honvédség afgán missziójáról. Dr. Boldizsár Gábor ezredes és Pálinkás Tibor alezredes betekintést engedett nekünk a katonák mindennapjaiba, abba az életbe, amit 42 fokban teljes menetfelszerelésben távol a családjuktól töltenek egy olyan országban, ahol mindennaposak a robbantások és a fegyveres összetűzések. Egy altiszt e körülmények között mesélt arról, milyen érzés nőként Afganisztánban szolgálni.
𝐇𝐨̋𝐬𝐨̈𝐤 𝐟𝐚𝐥𝐚.
Hallgatva az elmondottakat mindannyiunkban megfogalmazódott a gondolat, hogy milyen nagyon keveset tudunk a katonáinkról, pedig mennyi mindent kellene. Otthon nem is tudják az emberek, hogy mennyire sokat jelentene nekik, ha mi magyarként is olyan büszkék lennénk a kint szolgáló katonáinkra, mint amennyire az amerikaiak a sajátjaikra. Vajon volna otthon akár egy tucat ember, aki ismeretlenül küldene karácsonykor a Honvédelmi Minisztériumnak ajándékcsomagot, hogy jutassa ki Afganisztánba a katonáknak a fa alá?
A Hősök falánál aztán végleg összeszorult a szívünk. Minden év azon napján, amikor elhunyt egy szolgálatot teljesítő katona, a bázison megemlékeznek az elesettekről. Hét magyar katona névtáblája van ezen a falon. Haláluk megrendítő, egy hétköznapi ember számára felfoghatatlan. Ott állva, történetüket hallgatva egyre csak az jut eszünkbe tudnak erről otthon az emberek? Teher. Nemcsak fizikai teher a 47 fokban ott lenni, hanem lelki is, hiszen ők nap mint nap a saját életüket kockáztatják magyarként. Egy olyan háborúban, amelyhez semmi közünk. Azért, hogy segítsenek egy stabil Afganisztán létrejöttében, hogy ezzel szerte a világban emberek ezreinek az életét megmentsék.
Olyan oldalukról ismertük meg katonáinkat, amelyet sehol sem láthatunk eddig, de nem volt megállás. Másnap az északi régió afgán parancsnokhelyetteséhez kísértük el Pálinkás Tibor alezredest tanácsadásra a táboron kívülre. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy az alezredes és a stáb együtt beült egy autóba és elvezettünk az afgán katonai bázisra, miközben összevesztünk, hogy melyik rádiót hallgassuk. Ahhoz, hogy a NATO bázist elhagyjuk részletes tervre volt szükség, megfelelő harcijárművekre, és a személyi biztonságot garantáló fegyveres katonai jelenlétre. Hogy milyen érzés volt? Ha addig nem értettük, hogy miért neveztek minket nagyon bátornak és már-már vakmerőnek, mert egy egyszerű kisbusszal tettük meg a határ és a tábor közötti utat, ezen a reggelen ezt is sikerült megértenünk.
A NATO táborban mindemellett gondosan oda kellett figyelnünk, hogy a felvételeink során semmilyen védelmi és kommunikációs rendszert ne rögzítsünk. Illetve a légijárművek közlekedési útvonala is titkosított volt, így volt olyan felvétel, ami kukában végezte, amikor egy helikopter beúszott a háttérbe. Meglátogathattuk a rekreációs helyiségeket is, a felvétel azonban itt is tiltott volt. De vannak itt boltok, fodrászszalon, sőt még afgán portékáktól roskadásig pakolt piac is. Egyszóval, ez egy város. Párhuzamosan él és lélegzik Mazar-e Sharif mellett.
Estére egy búcsúztatót szerveztek nekünk, ahová néptánccal és babgulyással vártak minket. Ahogy ott álltunk és figyeltük a kalocsai mintás fal előtt mezőségit táncoló honvédeket, otthon éreztük magunkat a közel 50 fokos sivatag ellenére is. Abban a pár percben mindannyian – a katonák és mi is – éreztük, értettük, hogy mit is jelent magyarnak lenni. A szolgálatteljesítés mellet még erre is volt energiájuk. Le a kalappal előttetek. Köszönjük!
𝐊𝐚𝐛𝐮𝐥 𝐞́𝐬 𝐒𝐭𝐞𝐢𝐧 𝐀𝐮𝐫𝐞́𝐥
A mazar-e sharifi NATO bázis után úgy gondoltuk, hogy lélekben fel voltunk készülve Kabulra, ennek ellenére sikerült meglepődnünk, hogy miért, az beszámolónk végére kiderül. A reptérről első utunk Stein Aurél sírjához vezetett, akinek végső nyughelye a British Cemetery-ben található, ahova egyébként csak külföldiek mehetnek be, afgánoknak szigorúan tiltott. Helyi kísérőnk kifejezetten feszült volt, amikor megérkeztünk, mert a mostani kabuli helyzetben 6 turistával, fényképezőgépekkel, táskákkal egy keresztény temető előtt állva, a radikális iszlám melegágyában, mindennapi robbantások és háború közepette valljuk be, nem éppen egy életbiztosítás megjelenni. A szerencse azonban ismét mellettünk állt. Le tudtuk írni ezeket a sorokat is.
Mikor beléptünk az öreg fakapun, egy gyönyörű szépen rendezett temető és kert fogadott minket, ami azonnal elfeledtette velünk, hogy Kabulban vagyunk. A temető gondnoka tudta, kiről beszélünk, így hamar megleltük a sírt, hogy lerójuk tiszteletüket és megemlékezzünk egy nemes magyarról, aki katonáinkhoz hasonlóan kishíjján elfeledtünk, pedig élete és munkássága még ma is bestseller a nyugati világban.
Ezután elindultunk a szállásunkra. Az odavezető fél órás úton, nagyjából 100 katonával találkoztunk, legalábbis eddig számoltuk. Egyértelműen látható volt az óriási katonai jelenlét és a pillanatra sem csökkenő feszültség a levegőben. Hiszen bármelyik pillanatban felrobbanhat egy autó, vagy támadást indíthatnak egy épület ellen és egyéb szörnyűségek. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre megérkeztünk a szállásunkra. Kabul zónákra van felosztva, amely zöld jelzésű részén aludtunk. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy biztonságos, ám pár napja épp a zöldzónában robbantotta fel magát egy 12 éves kisgyerek egy esküvő közben…
Afganisztán azonban nem csak a félelemből és a terrorból áll. Az afgánok (közel 50 népcsoport) híresen kedves emberek, a vendégszeretet jogát még az ellenségüktől sem tagadják meg. Szerencsénkre mi is megtapasztalhattuk többször is ezt az út során. Utolsó esténken egy családdal volt alkalmunk interjút készíteni, akik őszintén beszéltek velünk. Több akciófilmbe illő és lélekbe markoló történeteket meséltek nekünk, amiket januárban ti is megismerhettek, ha velünk tartotok.
Published by