Két jó barát, a jogász Kurucz Dániel és a zenész-újságíró Horváth Balázs hetven napig tartó ázsiai útjuk során a magyar kultúrához kötődő helyeket, épületeket és személyeket kerestek fel. Kalandjaikról nyolcrészes dokumentumfilmet forgattak Hungarikumokkal a világ körül címmel. Tavaly Afrikában Kurucz Dániel Szász Kamillával folytatta a barangolást, akivel az ottani élményeiket elevenítették fel. Útifilmjüket a Super TV2 sugározza.
– Keveseknek adatik meg, hogy az utazásukról tévésorozat szülessen. Hogyan jutottak a lehetőséghez?
Kurucz Dániel: Három évvel ezelőtt Horváth Balázzsal úgy döntöttünk, meglátogatjuk a Kínában tanuló húgát. Mire minden összejött, Balázs húga hazautazott, mégse mondtuk le az utat. Meséltem az utazásunkról a nagybátyámnak, s mivel ő régóta tévézik, azt kérdezte: „Miért nem visztek magatokkal kamerát?” Ebből a mondatból született meg a tévésorozat ötlete. Nem jellemző, hogy bárki is magyar vonatkozású dolgokat keresne a Távol-Keleten vagy Johannesburgban. Engem viszont mindig is érdekelt a diaszpóra. Az ázsiai út előtt egy hónappal megműtötték a vállamat. Úgy indultunk neki a húszezer kilométernek a harminckilós táskákkal, hogy alig tudtam mozgatni a karomat. Balázzsal Moszkvából Thaiföldig vonattal, busszal, hajóval mentünk, egy rövid vietnami szakaszt leszámítva nem utaztunk autóval.
– Megmutatják a filmben a Sanghajban álló Petőfi-szobrot, a Guilinban felépített Lánchidat, Robert Capa halálának színhelyét és a kambodzsai–magyar árvaházat. Kikre emlékeznek vissza szívesen?
Kurucz Dániel: Vietnamban a mai napig sokan anyanyelvi szinten beszélik a magyart, mert a hetvenes években nálunk tanultak. Néhányan meghívtak minket vacsorára. Egyikőjük elérzékenyülve mondta, hogy „Magyarország, második édes hazám”. Hanoiban az este sikerült leülnöm egy vadidegen vietnami férfi mellé, akiről kiderült, az egyik gimnazista osztálytársam nagybátyja!
– Mit szóltak hozzá, amikor a vietnami vendéglátók elkezdtek Kovács Kati- és Szécsi Pál-slágereket énekelni?
Kurucz Dániel: Ezért is csináljuk ezeket a műsorokat, mert itthon semmiről nem tudnak! Kittenbergerről és Telekiről sokan hallottak, de hogy mit tettek, arról alig néhányan. Tudta például, hogy Nairobi jelentős részét Vámos György magyar építész tervezte?
– Mi történt Horváth Balázzsal, miért nem vele ment Afrikába?
Kurucz Dániel: Hetven napig folyamatosan utaztunk, szerveztünk, interjúkat készítettünk. Fegyelmezettnek kell lenni, összhangban a társsal. Balázs a legjobb barátom volt, soha nem mondanék róla rosszat. Sajnos ez a munka nem ment nekünk együtt.
– Hogyan találtak rá Kamillára, az afrikai úti- és műsorvezető társra?
Szász Kamilla: Egy premier előtti vetítésen hoszteszként dolgoztam, amikor Daniék odaléptek hozzám, hogy hol lehet dohányozni. Szóba elegyedtünk. Később megkérdezték, lenne-e kedvem velük dolgozni. Azt hittem, hasonló jellegű munkáról lenne szó, ehelyett azt mondták, hogy Afrikába kellene menni. Nagyon meglepődtem.
Kurucz Dániel: Akkor már két hónapja a Színművészeti Egyetemen kerestünk útitársat. Kamillának is azt mondtuk, amit addig mindenkinek, hogy „nekünk egy fiú kell, mellekkel”. Aki nem hisztizik, ha felmegyünk a Kilimandzsáróra, nem nyafog, ha szélsőséges körülmények között kell dolgozni. Kamilla vidéki lány, állatmenhelyen dolgozik, érzékeny és alkalmazkodó. Pont olyan társat kerestünk, mint ő. Kami volt közülünk a legkevésbé hisztis. A másik jó történetünk, hogyan került a csapatba hangmérnökünk, Almási Miklós. A kedvenc kocsmánkban iszogattunk egy barátommal, amikor megkérdeztem tőle, tud-e valakit, aki egyszerre hangmérnök és autószerelő. Várj egy picit, mondta, aztán hátrafordult: „Miki, gyere már ide!” Így ismerkedtünk meg. Ázsiában a stábunk háromtagú volt, az afrikai útra öten mentünk. Greksa Gábor az egyik, Bányai Gábor a másik operatőrünk, aki egyben a rendezőnk is. Útközben mindenki mindenben segített. A hangmérnök autót szerelt, sőt lemászott a világ második legnagyobb szakadékába a lezuhant drónért. Kereket is többször cseréltünk, nemcsak én, Kamilla is. Afrikában végig vezettünk, a magunk urai voltunk. A forgatási terv csak egyszer változott meg, amikor Tanzániából nem akartak átengedni Kenyába. Hét órát veszekedtünk a határőrökkel, adományokat vittünk, úgyhogy mindenképpen át akartunk jutni. Kenyában a Taita Alapítvány főleg magyar támogatásból tartja fenn az árvaházat. A gyerekek magyarul is tanulnak, nekünk is elénekelték a Lánc, lánc, eszterláncot. Ott élő négy-öt kisgyerek ösztöndíjára szeretnénk itthon pénzt gyűjteni. A Kilimandzsáróról úgy jöttem le, hogy két lábujjam lefagyott, lázas voltam, amikor a két serpa odajött hozzám, és elmagyarázták, hogy a személyzet pénze nincs benne az árban, azt külön kell fizetni. Fölhívtam az ügynökséget, hogy miután egy zsák pénzt kifizettünk, hogy hozhattak mindannyiunkat ilyen kínos helyzetbe? A két serpának egy kis alaptőkét szeretnénk gyűjteni, hogy elindíthassák a vállalkozásukat, turkálót nyitnának. Ők nem akarnak Európába jutni, otthon akarnak érvényesülni.
– Dél-Afrika hatalmas ország. Hogyan tartják a kapcsolatot az ott élő magyarok?
Kurucz Dániel: Johannesburgban, a Magyar Tanyán száznál is többen találkoznak. Disznót vágnak, pálinkáznak, énekelnek. Ott található Afrikában az egyetlen 56-os emlékmű. Van, aki kétezer kilométert is megtesz, hogy együtt ünnepeljék március tizenötödikét. Gyönyörű történetekre bukkantunk. Mihalik László az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő mérnök Afrikában. Bajner Róbert második generációs magyar. Dél-afrikai feleségével eldöntötték, hogy a gyerekeiket is megtanítják magyarul. Róbert édesapja 56-ban menekült el, néhány éve visszaköltözött Felsőcsatárra. Kiss Lajos Hajdúböszörményből származik, és azt csinálja, amit gyerekkorától szeretett volna: Afrikában pilóta.
Szász Kamilla: Nemrég jelentkezett egy hölgy, hogy segítsünk felvenni a kapcsolatot Kiss Lajossal, aki a nagypapája rokona. A másik érdekes csapat a Tanzán–Magyar Egyesület. A Magyarországon tanult tanzánok fekete magyaroknak vallják magukat. Van, akinek a lánya most is Debrecenben él.
– Az nagyon vicces jelenet, amikor az egyik afrikai férfi elmeséli, hogy egyszer megállították az M7-esen a rendőrök, ő meg magyarul kérte őket, hogy engedjék el. – Maga magyar?! – kérdezték.
– Miért, nem látszik? – kérdezett vissza. Milyen érzés olyan emberekkel beszélgetni, akik három afrikai törzsi nyelven kívül angolul és németül beszélnek, majd megszólalnak magyarul?
Szász Kamilla: Az első öt percben Danival nem tudtunk megszólalni, sokkos állapotba kerültünk. Nagyon választékosan beszélnek. Viccelődve emlékeztek, dalokat énekeltek, elragadóak voltak.
Kurucz Dániel: Fontos megemlíteni, hogy Afrikában még az utolsó kis faluban is jobban beszéltek nálam angolul. Volt olyan, aki a törzsi nyelveken kívül kínaiul és magyarul is tudott.
– Meglepő, hogy a sorozat elején folyamatosan kabátban látjuk önöket. Hideg volt Afrikában?
Szász Kamilla: Amikor itt nyár van, ott tél, de mi ezt nem vettük komolyan. Gondoltuk, egy kis kardigán és egy hosszúnadrág elég lesz. Miután leszálltunk a repülőről, a Kilimandzsáró tetejére tartogatott síkabát az első három hétben le se jött rólunk. Napközben 8-10 fok volt, éjszaka pedig mínusz. Afrikában nincsen fűtés. A helyiek is kabátban jártak, de rövidnadrágban és mezítláb!
– Milyen ételeket kóstoltak meg?
Kurucz Dániel: Én minden undorító dolgot bármikor szívesen megeszek, bogarakat, kukacokat, még a szamarat is, kivéve a főemlősöket.
Szász Kamilla: Ha láttam, hogy nem kaphatok el fertőzést, akkor megkóstoltam az ételt. Kutyát, macskát, majmot semmi pénzért nem ennék. Néha ételmérgezést kaptunk, de nem voltunk sokáig betegek. Nem tudtam felmenni a Kilimandzsáróra, mert felfáztam, kúráltam magam, miközben vártam, hogy a fiúk lejöjjenek a hegyről.
– Ki félt jobban, amikor a ketrecekben lemerültek a cápák közé?
Szász Kamilla: Dani! Én a hideg víztől rettegtem. Könnyezett a szemem, amikor tudatosult bennem, hogy föl kell vennem a hideg, büdös búvárruhát, aztán bele kell mennem a jeges vízbe. Vicces volt, amikor az ausztrál nő kérte a férjét, hogy van valami a nyakánál, vegye már ki, és kihúzott egy halat a búvárruhából.
Kurucz Dániel: Leengedik a ketrecet a vízbe, ahol az embernek meg kell tartania magát, nem kapaszkodhat a rácsba, nehogy elkapja a kezét a cápa. Közben kamerázni kellene, és Kamillában tartani a lelket…
– Kilenc afrikai országban jártak. Kerültek veszélyes helyzetbe, melyik volt a legizgalmasabb pillanat?
Kurucz Dániel: Mozambikban 1992-ben véget ért a polgárháború, de amikor ott jártunk, az al-Shabaab helyi csoportja épp lemészárolt egy falut, amelytől mi alig hatvan kilométerre voltunk. Nagyon sűrűn megállították a kocsikat a gyerekkatonák. Éjfél után járt az idő. Az összes vizünket odaadtuk, mert mindenhol kértek valamit. Az egyik gyerekkatonának már nem maradt semmi, ezért csalódottan végighúzta a Kalasnyikovot a kocsinkon. Annyira dühös lettem, hogy kirúgtam az ajtót, és ráüvöltöttem. A srác megijedt, hátraesett, de nem húzta meg a ravaszt. Minderről szerencsére Kamillának fogalma sem volt, mélyen aludt. Ez volt az egyik legizgalmasabb pillanat. A másik, amikor a Ruvuma folyón zátonyra futottunk a komppal, az benne is van a filmben.
– Ott is forgattak, ahol nem lehetett?
Kurucz Dániel: Persze, mindig. Nem ismerek dokumentumfilmest, aki akkor és úgy forgat minden alkalommal, ahogy megengedik neki. Mindig feltaláljuk és kidumáljuk magunkat. Soha nem sikerült elvenni a felszerelést, a kamerákat, bár próbálkoztak.
– Milyen volt a viszonyuk az afrikai rendőrökkel?
Kurucz Dániel: Drága! Nekik jövedelmező, nekünk kevésbé.
Szász Kamilla: Lehetetlen követelményekkel tartják sakkban az arra utazókat.
Kurucz Dániel: Előfordult, hogy a rendőr a telefonján elég homályos képen mutogatott egy kocsit, amelyikre applikációval ráírták, hogy mennyivel ment. De néha rossz autót mutatott!
– A büntetésekre elkülönítettek egy összeget?
Kurucz Dániel: Persze, de nem ennyit! Több helyen pénztárgépnek nézik a fehér embert. A hangmérnök Mikit úgy rabolták ki, hogy ketten álltunk körülötte, amikor bedugta az ATM-be a kártyáját. Majd jött egy srác, kirántotta a gépből, és elrohant vele. Öt percen belül levett róla pénzt PIN-kód nélkül. Hogy csinálta?! Viszont Kínában nincs benne a lopás az emberek gondolkodásában. A pályaudvaron elvesztettem a pénztárcámat, amelyben mindenem benne volt! Öt perc múlva a talált tárgyak osztályán visszaadták. Semmit nem vettek ki belőle.
Szász Kamilla: Afrikában az emberek türelmesen várnak, hírből sem ismerik a stresszt. Többször elhangzott, hogy nekünk óránk van, nekik meg idejük. Mindig ráérnek, és bárhol képesek elaludni. Minden pózban láttunk alvó embert.
– Kaptak útközben házassági ajánlatokat?
Szász Kamilla: A fiúk konkrét ajánlatokat kaptak.
Kurucz Dániel: Kami nem. … Biztos, hogy nem kaptál?
Szász Kamilla: Voltak közeledések, de hamar véget vetettünk neki. Mivel a fiúk megígérték a szüleimnek, hogy épségben hazahoznak, végig apáskodtak fölöttem. Volt rajtuk egy kis nyomás.
– Milyen volt hatvannyolc napot négy férfivel eltölteni? Nyűgösek voltak?
Kurucz Dániel: Vigyázz, mit mondasz.
Szász Kamilla: Nincs olyan ember, akiből a folyamatos összezártság nem vált ki néha egy kis hisztit. Örülök, hogy nem nőkkel voltam összezárva.
Kurucz Dániel: Jó válasz.
Szász Kamilla: Nehéz volt megszokni a horkolásokat, az ébredéseket, a tivornyázást és a zenét az autóban. Mikinek igen érdekes a zenei ízlése. Sok vicces dolog történt velünk, rengeteget nevettünk útközben.
– Kár, hogy a tévésorozat csak 25 perces. Szívesen néztem volna még a kalandjaikat.
Kurucz Dániel: Köszönjük, köszönjük! Írtunk heti beszámolókat, azokat a közösségi oldalunkon megtalálja, és már szervezzük a harmadik évadot.
– Hová mennek? Legalább a kontinensre rákérdezhetek?
Kurucz Dániel: Sajnos még nem, de ígérjük, hamarosan jelentkezünk.
Published by