Második évadát tapossa a TV2 Hungarikumokkal a világ körül című műsora, Ázsia után ezúttal Dél-Afrikát vették célba a műsorvezetők.
Kurucz Dániel 2017-ben indult először útnak hátizsákjával, hogy megkeresse a világ minden tájékán fellelhető magyar hagyatékokat, saját elmondása szerint idén nyáron pedig arra vállalkozik, hogy eddigi legveszélyesebb kalandját is átélje.
Menjünk vissza kicsit a kezdetekre, honnan indult a műsor ötlete?
Egy ideje már terveztük a legjobb barátommal, hogy jó lenne meglátogatni a Sanghaiban élő húgát, de sosem jött össze, míg nem 2016-ban olyan változások köszöntöttek be az életembe, hogy elkezdtük szervezni az utat. Erről meséltem nagybátyámnak, Kurucz Péternek, aki évtizedek óta tévézik, és ő vetette fel az ötletet, hogy miért ne rögzítenénk kamerával az utazást.
Ekkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy lehetne ebből műsor készíteni.
Én 2013-ban voltam Kőrösi Csoma Sándor programos Bostonban, ráadásul a PhD szakdolgozatom témája is a határon túli magyarok voltak, szóval engem mindig érdekelt a diaszpóra. Azt gondoltuk, hogy ha már elindulunk, és csinálunk ebből egy műsort, akkor annak legyen valami értékes és értelmes tartalma, legyen több annál, hogy két rosszul borotvált gyerek bejárja a világot, és közben megpróbál jófej lenni, és közben azon is agyaltam, hogy mi az, amit én most is, és 5 év múlva is szívesen csinálnék, mert valami oknál fogva rögtön hosszútávra terveztünk.
Mikor érezted meg ezt először, hogy sikerül a műsornak értékközvetítővé válnia?
Az első évadnál akkor kezdtem el ezt érezni, amikor nagyjából kinyomoztuk, hogy hol lehet az a hely, ahol Robert Capa elhunyt. Rengeteg emberrel leveleztünk, még a Robert Capa Központtal is, de senki sem tudta megmondani.
Hatalmas kutatómunka volt, de végül megtaláltuk.
De akkor is ezt éreztem, amikor ráleltünk Németh Zolira, az egyetlen vietnámi magyar étterem tulajdonosára. Az ő története is nagyon érdekes, egy volt rendőr, aki egyszer csak meggondolta magát, és kiment Vietnámba. A második évadnál ugyanezt éreztük Solymári Daninál, aki a Máltai Szeretetszolgálatnál van Kibérában, ami Afrika egyik legnagyobb nyomornegyede. Õk szinte elsőként visznek ki vizet egy olyan helyen, ahol a legnagyobb érték a víz, miközben ott van Afrika fegyverelosztóközpontja, és onnan kerül a drog Kelet-Afrikába. Kibérába nem ajánlott fehér embernek bejutni kapcsolatok nélkül, de mi be tudtunk menni. És amikor ott megláttuk a feliratot, hogy Magyar Máltai Szeretetszolgálat, akkor libabőrösek lettünk.
Mennyire hiánypótló a műsorotok?
Bár nem voltunk gyarmattartó ország, rengeteg magyar hagyaték van, amit nem kutatnak, vagy legalábbis én nem tudok róla. De a 3. évad kapcsán már felvettük a kapcsolatot egy kutatóval, akinek több könyve is megjelent a témában. Van egy állami program is, a Julianus program, ami ezzel foglalkozik, regisztrálja a magyar hagyatékokat, de ennyi. A mi műsorunk hiánypótló ebből a szempontból.
Ha már szóba került a harmadik évad, elárulod, merre veszitek az irányt?
Az egyelőre titok, annyit mondhatok, hogy az lesz a legveszélyesebb az összes közül, amit tervezünk.
Ázsia után miért pont Dél-Afrika következett?
Afrikában ott él a legtöbb magyar, és nekünk ez a legfontosabb, hogy megkeressük az összes magyar vonatkozású embert, dolgot, hagyatékot, ami a magyarsággal kapcsolatos. Kenyában él egy nagyobb magyar közösség és Nairobinak sok magyar vonatkozása van, például egy építész, aki sok mindent épített a városnak. Vagy például van egy orvos, akinek a munkájának köszönhetően Nairobi legynagyobb zöld parkját nem vágták ki, a mai napig az a legnagyobb erdős park ott.
Míg az első évadban még a legjobb barátod, a másodikban egy fiatal hölgy a műsorvezető társad. Mit tudhatunk a változás okairól?
Balázs tényleg a legjobb barátom volt, és tisztelem annyira a barátságunkat, hogy nem mondok róla rosszat, nem csak azért, mert nem akarok, hanem mert túl sok jó történt a barátságunk alatt. Amikor a legjobb barátoddal csinálsz egy vállalkozást, akkor más lesz az emberi kapcsolat metodikája.
Nekünk ez nem ment.
Én egy korán felkelő, sokáig fent lévő ember vagyok, aki szeret dolgozni, emiatt én kicsit szögletesebb, poroszosabb vagyok. Ez a műfaj ráadásul megköveteli a fegyelmet. Ha hibázunk, az minimum milliókba, vagy akár emberi sérülésbe kerül. Ez nemcsak Afrika miatt nem játék, bárhol nem lenne az. Sikeres lett az első évad, és összességében elégedett vagyok azzal is, de jobb így külön, nem ment volna a továbbiakban együtt.
Új műsorvezetőtársad, Kamillát honnan ismered?
Õ egy nagy ajándék! Filmművészetis növendékek közül hallgattunk meg több lányt, de sajnos az egyetlen, akiben megtaláltuk volna az igazit, elvállalt egy másik munkát. Nem könnyű találni olyat, akit szeret a kamera, megmássza a Kilimanjárót, 15 ezer kilométert utazik autóval, mindig a topon van, nem hisztizik, gondolkodik folyamatosan, azért ez nagy kihívás egy lánynak.
Két hónappal az afrikai utazás előtt még nem volt társam, és akkor egy fogadáson találkoztunk össze Kamillával.
Megkérdeztük, és azonnal mondta, hogy lenne kedve. A hangmérnökünket is hasonlóképpen érdekes módon találtuk meg, az egyik legjobb barátommal ültünk a törzshelyemen egy péntek este, amikor megkérdeztem, hogy nem tud valakit, aki autószerelő és hangmérnök egyszerre? Akkor azt mondta, várjak egy kicsit, hátrafordult és megszólította a mögöttünk ülő srácot. Nálunk általában a legnagyobb véletlenek sülnek el jól.
Mit csinálsz, amikor nem a Hungarikumokat forgatod?
Jogászként dolgozom, igyekszem a PhD-mat befejezni, amihez egy második nyelvvizsga szükséges. De egyre több időmet viszi el a film, úgyhogy most újratervezésben vagyok.
Amióta hazatértetek, két gyűjtést is szerveztek, mesélnél ezekről kicsit?
Bevallom, én nem vagyok nagy adakozó, az adóm 1%-át minden évben a reformátusoknak adom, segíteni szoktam két hajléktalannak a Nyugatinál, de ezzel ki is fújt részemről a dolog. A magyar Taita Alapítvány 90%-ban magyar támogatásokból tart fenn egy árvaházat Kenyában, ahol többek között nekik köszönhetően úgy gondolnak a magyarokra, hogy sokat köszönhetnek nekünk, és szívesebben együttműködnek velünk kormányzati vagy gazdasági szinten, mint a nyugati országokkal.
Szóval ők országimázst is csinálnak, és hálás feladatot látnak el.
Amikor eltöltöttünk velük egy estét, láttam, hogy milyen kicsivel mennyit lehetne fejleszteni. 10 ezer forintból egy gyereknek egy teljes havi élelmet össze tudnak gyűjteni, és még egy árvát befogadni. A Hervis szponzor szerződésünkből hátramaradt 200 ezer forintot is felajánljuk.
Gyűjtünk még két sherpának is.
Amikor a Kilimandzsárót megjártuk, mindkét nagylábujjam lefagyott, injekciót kaptam bele.
Fenn mínusz 25 fok volt, jöttek velünk a sherpák, akiknek kötelező felmenni. Ezt az ember egy ügynökségen keresztül fizeti meg, nem olcsó, egy embernek majdnem fél millió forintba kerül. Mint kiderült, ebből az összegből körülbelül 20 ezer forint jut a sherpáknak. Amikor leértünk majd 6000 méter magasról, én szinte a halálomon voltam, egyikük odajött, hogy tudnánk beszélni? Elmondta, hogy ilyenkor szoktak nekik borravalót adni, mert ők abból élnek. Nagyon megalázó helyzet volt, nekik is, nekem is, hiszen én kifizettem erre egy csomó pénzt, mégis úgy voltam beállítva, mint aki kizsákmányolja őket. Felhívtam az ügynökséget, és akkor kiderült, hogy zárójelben oda is van ez írva az aljára. Ez a két sherpa, akik velünk jöttek, evangélikusok, és ki akarják váltani ezt a munkát, és olyat szeretnének dolgozni, hogy a családjuk mellett lehessenek, ebben próbálunk segíteni nekik.
Published by